„ Az űrhajó vezetője ismét felvette hőálló szkafanderét,
hogy elvégezze a napi rutint. Tiszta ruha le, koszos thermo-ruha fel. Ismét magára öltötte az oxigénmaszkot, és
kinyitotta az ajtót. A vastag zsilip csikorogva nyílt ki. A látványt imádta,
leszámítva a hővédő álarc vastag műanyagán tükröződő periférikus árnyakat amik
mindig azt az érzést keltik benne, valaki mászkál mellette. Pedig az igazából
lehetetlen, egyetlen ilyen ruha van a hajóján, és a két társa nem is jöhetnének
a 700-1100 C° -on égő üzemanyag közelébe. Üzemanyag, furcsa ennek hívni. A töménytelen
mennyiségű űrbéli hulladékot összegyűjti a két nagy lapát és a tároló
konténerekbe engedi a tölcséren keresztül, persze néha oda is ki kell menni
megigazítani ha valami felakad és nem engedi –befolyni- a majd 4 tonna anyagot
a konténerbe.
Gyermekkorában szerelmes volt a tűzbe, nem volt piromániás, csak imádott elmerülni a lángokban. Később mikor felnőtt ez a szeretet megmaradt, csak kicsit átalakult. beszélgetett a tűzzel, áldozott vele, használta a tűzet.
Most a tűz volt az anyag, a mindent mozgató második elem. Ezzel ment a hajó, ezzel fűtöttek ezzel készítették az ételüket, és ez melegítette a vizet fürdésekhez.
A látvány újra meg újra lenyűgözte, szépen besétált és bezárta maga mögött a majd 150 mm vastag zsilipet. Bent állt a közel ezer fokos melegben és szemét legeltette az ibolya, bíbor, aranysárga, királykék, püspöklila, vakító fehér, hupikék lángnyelveken, melyek szépen egyetlen sárga halmazzá majd fekete füstté válnak az elszívó irányában. Megkezdte. Nyolc óra hossza pakolás. Adagoló- gombok- lapát- gombok- szétterítés. A tűz nőtt és nőtt a lába alatt. A lángok... Csodálatosak. Mikor egy egy meteor vagy fémdarab belekerül a tűztérbe netalán összekoccan és szikrázva szórja szét a gyémánt színű és fényű lángnyelveket, vagy az olvadó vörösen izzó üvegdarabok amik rátapadnak a lapátra meg a csizmára. Az egész egy csendes néma színorgia és a kakofonikus látvány az egyetlen szépsége. No meg az, hogy megy vele az a rozsdás ócskaság amit űrhajónak hívnak. Persze jó lenne egy fúzió-reaktoros csillaghajó, de arra nem adta meg a galaktikus bank a hitelt. Ezt meg egy kártyapartin megszerezte.
Két társának is meg volt a baja. Az egyikük a rádiós és a kommunikátor szociális bajokkal küzdött, nem tetszett a feleségének, hogy hosszú útra ment a világok közé. A másik a hajón lévő hölgy, tanult, tanulta a kezelését ennek a csotrogánynak. Ő még nem jöhet az üzemanyagtérbe. Veszélyes. Ha megsérül a ruha a kozmikus hulladékok miatt a fertőzésveszély... 100% -os. Ami nem túl kecsegtető minden orvosságtól távol. Állítólag az előző tulajnak levágta a kezét a zsilip, meghalt egy hónapra rá valami radio-bacilusnak köszönhetően, ami elkezdte enni az idegszálait míg el nem jutott az agyáig. Fájdalmas halál. Lánynak amúgy sem való a 8 óra munka egy hajón. Nézze csak a műszereket hogy minden jó-e és korrekciózzon amit tud. Tegnap egy kórházhajó maradványait fogták be a tölcsérek. Az égőtérben a lángra kapó belsőségek, az ízzó vérpasztillák és a hamvadó csontok látványában kellett dolgozni. Közben figyelni, hogy a ruhát át ne szúrja egy tű vagy szike.
De holnap, holnap ki tudja mi várja a tűztérben, kozmikus szörny ami a tölcsérekbe került vagy csínytevő tűzkoboldok... de lehet, megint csak kozmikus szemét 8 óra hosszán át...”
A valóság más, majdnem ugyan ez, csak kicsit csúnyább. Nincs thermo-ruha, nincs oxigénmaszk, nem kell besétálni, de óránként 10-20 percet ott kell teríteni az égő szemetet a kemencénél, 700 és 1100 C° közötti hőmérsékletnél, egy viszonylag vékony munkásruhában 1 méterre az ajtótól. Persze az adagolásnál vigyázni a ruhára meg az ép bőrre mert a fertőzésveszély... 100% És minden nap marad az égett szag amit nem lehet kimosni az ember bőréből.
Gyermekkorában szerelmes volt a tűzbe, nem volt piromániás, csak imádott elmerülni a lángokban. Később mikor felnőtt ez a szeretet megmaradt, csak kicsit átalakult. beszélgetett a tűzzel, áldozott vele, használta a tűzet.
Most a tűz volt az anyag, a mindent mozgató második elem. Ezzel ment a hajó, ezzel fűtöttek ezzel készítették az ételüket, és ez melegítette a vizet fürdésekhez.
A látvány újra meg újra lenyűgözte, szépen besétált és bezárta maga mögött a majd 150 mm vastag zsilipet. Bent állt a közel ezer fokos melegben és szemét legeltette az ibolya, bíbor, aranysárga, királykék, püspöklila, vakító fehér, hupikék lángnyelveken, melyek szépen egyetlen sárga halmazzá majd fekete füstté válnak az elszívó irányában. Megkezdte. Nyolc óra hossza pakolás. Adagoló- gombok- lapát- gombok- szétterítés. A tűz nőtt és nőtt a lába alatt. A lángok... Csodálatosak. Mikor egy egy meteor vagy fémdarab belekerül a tűztérbe netalán összekoccan és szikrázva szórja szét a gyémánt színű és fényű lángnyelveket, vagy az olvadó vörösen izzó üvegdarabok amik rátapadnak a lapátra meg a csizmára. Az egész egy csendes néma színorgia és a kakofonikus látvány az egyetlen szépsége. No meg az, hogy megy vele az a rozsdás ócskaság amit űrhajónak hívnak. Persze jó lenne egy fúzió-reaktoros csillaghajó, de arra nem adta meg a galaktikus bank a hitelt. Ezt meg egy kártyapartin megszerezte.
Két társának is meg volt a baja. Az egyikük a rádiós és a kommunikátor szociális bajokkal küzdött, nem tetszett a feleségének, hogy hosszú útra ment a világok közé. A másik a hajón lévő hölgy, tanult, tanulta a kezelését ennek a csotrogánynak. Ő még nem jöhet az üzemanyagtérbe. Veszélyes. Ha megsérül a ruha a kozmikus hulladékok miatt a fertőzésveszély... 100% -os. Ami nem túl kecsegtető minden orvosságtól távol. Állítólag az előző tulajnak levágta a kezét a zsilip, meghalt egy hónapra rá valami radio-bacilusnak köszönhetően, ami elkezdte enni az idegszálait míg el nem jutott az agyáig. Fájdalmas halál. Lánynak amúgy sem való a 8 óra munka egy hajón. Nézze csak a műszereket hogy minden jó-e és korrekciózzon amit tud. Tegnap egy kórházhajó maradványait fogták be a tölcsérek. Az égőtérben a lángra kapó belsőségek, az ízzó vérpasztillák és a hamvadó csontok látványában kellett dolgozni. Közben figyelni, hogy a ruhát át ne szúrja egy tű vagy szike.
De holnap, holnap ki tudja mi várja a tűztérben, kozmikus szörny ami a tölcsérekbe került vagy csínytevő tűzkoboldok... de lehet, megint csak kozmikus szemét 8 óra hosszán át...”
A valóság más, majdnem ugyan ez, csak kicsit csúnyább. Nincs thermo-ruha, nincs oxigénmaszk, nem kell besétálni, de óránként 10-20 percet ott kell teríteni az égő szemetet a kemencénél, 700 és 1100 C° közötti hőmérsékletnél, egy viszonylag vékony munkásruhában 1 méterre az ajtótól. Persze az adagolásnál vigyázni a ruhára meg az ép bőrre mert a fertőzésveszély... 100% És minden nap marad az égett szag amit nem lehet kimosni az ember bőréből.
