Gyónás helyett, Adeur

Megkért, hogy írjak… Neki.
Pedig ha ismerne, tudná, hogy mindig magamnak írok. Nem tudom, mit gondol, de tudom, hogy rossz neki.
Meg neki, meg neki, meg neki… Csillagok az égen… Volt idő, mikor egyik másik csillagért sokat adtam volna.
Többet, mint bárki más. De többszörösen elnyerték jótetteim a büntetésüket. Azok, akik most nem ismernek, nem tartják velem a kapcsolatot, nem tudnak rólam. Boldogok. Én is az vagyok. Természetesen nélkülük.

„Mint megannyi csillag fent az égen.”

Fáj? Fájjon. Nem sajnálom, tudjátok, az az érzés ritkán környékez meg. Most, igyekszem elővenni a legmegértőbb és a legkevésbé szadista énem.
De’ja’vu… megint ezt a cikket írom. Egyszer már megírtam, nevekkel… számokkal, és feltettem az internetre. Most nincs sehol. Lehet csak álmodtam.


„Kérlek, mond el mennyi… - Nem tudom nem számoltam”

„ - Dicsekedhetek vagy panaszkodhatok?
- Na mond.
-178
- Csaj?
- Igen.
- Jesszusom. XD Nem ismerek még egy ekkora disznó faszit. XD
Azóta eltelt még jó pár év.
Ebben volt párkapcsolat is. Olyan amilyen. Amióta nem párkapcsolat, működik.

Megbeszéltük, hogy néha beszélgethetnénk barátként. Próbáljuk meg.

Még nincs 200.


„Ha az ember megszeret valakit… egészen soha nem gyógyulhat ki belőle.” (S. King - Christine)


Ki van a Top 10-ben? a Top 3 ban? Ki az, aki a Top1, a Némber van? Ki kérdezi? Kissé simulékony lett a lista az évek alatt. Így nincs megbántás, megbánás, csak bók. Amikor azt kérem ne bízz bennem. azt úgy is értem. Amikor azt mondom „Nem hazudok.” Nem hazudok. De itt egy régi barátom belém kötne, hogy nem mondok el mindent. Miért? El kellene? Jobb lenne attól bárkinek is? Nem. Informatív lenne? Nem. Jó szándékú lenne? Nem… Na ugye.

„És most, nagyon-nagyon öregemberként bevallom,
hogy a múltból felbukkanó összes arc közül...
...annak a lánynak az arcát
látom a legtisztábban...
akit oly sokszor láttam
álmaimban az évek során.
Ő volt egyetlen evilági szerelmem...
...bár akkor sem tudtam,
és már nem is fogom megtudni...
...a nevét.” - Rózsa neve,

Sokat kockáztattam, sokat kockáztatok. Amire mindenképpen kell, de nehéz odafigyelni, az az egészség. Az emberi test gyengeségeit biztosan azért találták ki, hogy a hedonisták ne érezzék jól maguk minden percben.

Beszéltünk, hogy találkozni kellene. Nem tudom, - Kell - , vagy csak - Ene -, jó lenne ismerni a szándékait. Haragszik, mert oda dugtam a farkam ahova szerinte tiltott volt.

„Sötét füst a víz felett
Golyók a falban, orosz rulett
Gördülő kövek, fémszívek
Igazságot mindenkinek
Lépcsőház a mennyekbe országút a pokolba
Ezer éj, ezer nap ezer dal, száz csillag
Mágika, varázslat minden hang új erőt ad”
Ossián

„Az a baj, hogy túl magasra tetted a lécet. Azt hittem soha nem lesz már olyan, mint veled volt.”

Nem. Sosem lesz olyan. Vagy ha igen, ne szólj, mert szégyenembe Jézus nevét fogom mondani.

„Mivel szegény vagyok, álmom van csupán,
Álmaim lábad elé terítem
Finoman lépj, álmaimon gázolsz.” - William Butler Yeats


„ - És mond, van olyan lány, akire haragszol?
- Igen. Csilla, rá haragszom.
- Miért? - Nézett rám még a kéjtől ragyogó tekintettel.
- Mert bunkó volt.
- Ezt hogy érted?
- Megbeszéltünk, hogy kavarunk, erre meghalt.
- Khh ppp fff - fuldoklott a döbbenet miatt félre nyelt nyálától. - Bunkó, mert meghalt?
- Természetesen. Kavarhattunk volna helyette, de neem… Neki az agydaganat kellett…
- Hát nem vagy semmi.
- Nyeh… Legyintettem.”

Beszélgettünk, véletlenül ráírtam. Nem baj, így kellett lennie. Beszélgettünk, nem volt ellenségeskedés, pedig okunk, az bőven akad mindkét oldalról. Azzal zártam, hogy: „Légy rossz, és ha gondolod, írj. Ha gondolom, válaszolok. Egyelőre pozitív megérzéssel. - Noted. - írta a választ, majd letiltott.

Benne maradt egy név a telefonomban. Felhívtam, pedig nem őt akartam. Elmondtam neki, hogy mehet szabadságra. Megköszönte, de nagyon nem értette, hogy jövök én ehhez. Majd felvilágosított, hogy Ő, nem az az Ő akivel beszélni akartam. Oh… Szóval mielőtt letettem volna, témát váltott. Pár perc után letettük. Azzal a nyugalommal kerestem immár a megfelelő egyént, hogy ebből sem lesz semmi. Következő hétvégén azzal a nyugalommal hagytam el a lakását, hogy ebből sem lesz gyerek.

Igen, a szobám jelenleg az eklektika káoszos szabályai körül mozog. Funkcionalitásában és stílusjegyeiben ötvözi egy szexbarlang, egy művelt felnőtt, egy játékos gyermek, és egy gyilkos szobáinak elemeit. Mindezeket Istentelen, eretnek és pogány motívumokkal, kellékekkel, és Istentől való áldott kegytárgyakkal. A szobám egy templom, ágyam egy oltár. Benne a léleknek áldozunk, bűnökkel.


Nevek… Minek soroljam? Pontosan tudod, hogy te hol vagy a listán. Ha pedig nem, kérlek, ne engem kérdezz többé.

A HAJDANI RÓZSA NÉV CSUPÁN, PUSZTA NEVEKET MARKOLUNK.

Mint azt korábban is megírtam már: „A bűn, a gyengék menedéke. A bűn tudata azoké, akik nem látnak előre, csak maguk mögé néznek és sajnálják a múltat. A jelenben kell élni, a jelenért, nem félni a jövőt, mert még nem jött el. Most, most van.”
És ki is egészítem.
Most, Most van. Élvezd! Vagy minden kihagyott pillanatot bánni fogsz.
Te, te csatlakozol? Vagy maradjunk csak ismerősök és elfogadod, hogy nincs helyed az életemben?
Te pedig, Pontosan tudod, hogy ez nem neked szól. Te a Barátom vagy. Mindig is szeretni és tisztelni foglak.

https://www.youtube.com/watch?v=vVQx1sM8P7Q&list=PLNg7Lx4E59pieDTf1gU-tB-4BPkLYKL1E&index=55

Amplifikált Történelem - A gyógyítók

Nem kell előre mennünk.

Megállunk.

Előttünk tömeg.

Mögöttünk tömeg.

Hányadik sor ez? Talán a 20.

Tökéletes.

Jól kapaszkodj, sodorni fog.

Feljönnek.

Megállnak.

Összenéznek.

A rituálé megkezdődött.

Felettünk kicsi góc. Szorgosan gyűjti az energiákat.

A bal sarokban állatka. Szorgosan gyűjti az energiákat.

A 20. sorban? Mi vagyunk.

Mögöttünk, mellettünk öreg varázslók.

Az ima elhangzik, a levegő megfagy.

És a dobok.

Hogy is mondtad? Az első 10 másodperc kiszűrte a szívproblémásokat.

Ma senki nem fog meghalni.

Nem ezért vagyunk itt.

Dobok.

" Ahhoz, hogy kapcsolódj ahhoz, mi volt ezelőtt, el kell engedd azt ami most van"

Két dob. Az egyik rénszarvas bőrrel a másikon kecskebőr.

Egy emberi alkar.

Rénszarvas csontok.

Bivaly kürt és csörgő.

Agyag csörgő emberi hamvakkal.

Egy Hindu rituális harang.

Antik tárgyak templomokból.

Egy rekonstruált ezüst kupa a Viking korból.

Ravanahatha.

Még több csörgő.

Füttyök.

Csattanások.

Ének hang.

Torokhang.

Idézetek rúnákból.

Idézetek amulettekről.

Idézetek a régmúltból.

Gazdagság , őstulok, szarv, isteni lélegzet, utazás, fáklya,

Ajándék, öröm, jég, szükség, jég, betakarítás,

Fa, szerencse, elk, nap, alkotó, nyírfa

Ló, ember, víz, termékenység, nap, otthon

Manahálók szövik be a Jégpalotát.

Földbe gyökerezett lábak.

Természetes szelekció.

Hamar kiszűrték a nem odavalókat.

Üvöltések.

Bemelegedtünk.

Billen a csípő és kezeket az égre.

Mélyen szívjuk magunkba a szavakat és mindent amit összelehetett kapkodni egymástól.

!hanga dýra mingja!

Akasszátok azokat az állatokat!

Végtelen lopott idő.

Percek? 

Hány másodperc egy perc?

Ezen a napon nem 60 volt.

Csak állunk és magunké esszük az összes létező manát, amit fel lehet fogni ép ésszel.

Égbe nyúló karok.

Táncot járnak a a manahálórengetegben.

Elkapok valamit.

Nem enged, csak etet.

Kezeimmel kecsesen kapkodok utána, mert nem sajnálnák.

Csak küldik, adják és nem kérnek érte semmit.

Mint a csontcsonk, úgy mint a vér csúszása, a feszültség az ízületek közt:

Csont a csonthoz, vér a vérbe

az ízületek ízületeihez, így lehet őket javítani.

Vigyáznak rám.

A férfi szemkontaktust tart. Maga is meglepődik.

Mi pedig csak nyeljük, amit kell.
A felettünk lévő kicsi góc már óriási és csöpög.

Mert emlékezz, testvérek vagyunk.

Mind az ember, mind a dög, mind a fa, a kő, a szellő.

Mind ugyanabból a lényből ereszkedtünk alá.

Ki mindig is volt.

Még azelőtt, hogy lett volna az ember és nevén nevezte volna őt.

Még az első vetőmag csírázása előtt.

Utazások 2.

A rejtélyes kőbánya és az erdei kis tábor: 

Legutóbbi leszületésem után 5-6 évvel, anyámmal, keresztanyámmal meg a szűkebb családdal, testvérek, apaszerű valami, unokatesó utaztunk. Sajnos nem tudom, csak ködös emlékek vannak egy kis erdei tisztásról valahol a Tisza-tó és Miskolc között, ahol végül csak kevesebb, mint egy óra hosszát töltöttünk el, mégis beivódott. Ebben az életemben először láttam tündéreket és koboldokat. Alig akartam tovább utazni velük, és hiába alkonyodott én még maradni akartam, a nagyok meg nem értették. Hiszen, akkor még féltem mindentől, ami mozog, zümmög vagy csúszik-mászik. Talán ugyanabban az évben ugyanazon az útvonalon megálltunk egy elhagyott kőbánya, vagy omlott sziklafalnál. Imádtam. A kövek súgtak felém. Csak álltam és bámultam az erezetüket, a kristályos vonalakat, lehajoltam felvettem egy darabot, amiben az egész hegy rajzolata benne volt. Közöltem, hogy ez az enyém és jön velem. Anyám köpni- nyelni nem tudott hiszen nagyobb darab volt mint az ő ökle. Keresztanyám mentette meg a pillanatot, azt mondta:

 - Akkor hozhatod, ha te cipeled.

Még megvan. Az évek folyamán szépen Lélekkővé tettem. Most már tényleg az ÉN kövem.

„A világ valóban csupa veszedelem, és sok a sötét hely; de sok minden akad, ami szép, s bár a szépség ma mindenütt szomorúsággal keveredik, attól a szép még csak szebb lesz.”
(Gyűrűk ura)

Miskolc. Testvérek. Kirándulás. Visznek. A hegyekbe fel. Nyár. Tél. Tavasz. Ősz. Erdő. Mindig erdő. Kisvonat. Hideg. Forralt bor. Forró tea. Szalonnasütés. Szúnyogok. Poloskák. És az Az Erdő! De ez már egy másik történet….