Sok helyet bejártam már, mitagadás gyakorlott kóbor vagyok,
vannak kedvelt, kedvenc, gyűlölt, és került helyeim, mint mindenkinek. Sokszor
akadtak útitársaim, hosszabb-rövidebb ideig. Ki-ki kereste a maga igazát, de
időm nagy részét mégis egyedül vándoroltam. A felfedezés öröme… no és persze a
vadászaté. Egynéhány alkalommal kacifántosan csavaros indokok kusza hálóiból
szabaduló kifogások indíttatására is.
Ezen alkalmak egyikén volt szerencsém…
csétlenségem… tulajdonképpen a mai napig
nem tudtam eldönteni. De nem is biztos, hogy akarom. Szóval egy efféle úton
találkoztam vele először. Rég volt ohohóó nagyon rég. Útjaink azóta is többször
keresztezték egymást, sokszor a legváratlanabb időpontokban, és helyeken. Sokat
tűnődöm rajta vajon miért, de természetesen választ lelni nehéz, még inkább, ha
az egyén nem is igazán kíváncsi rá, így ismeretségünk… már ha nevezhetem ezt
annak, meglehetősen… viharos. Gyűlölt barát, vagy imádott ellenség… talán…
valami hasonló, bár most hirtelen nem jut eszembe egy olyan jelző sem mellyel
leírhatnám a köztünk fennálló viszonyt. Ezért ezt a kérdést inkább át is ugrom.
A jelenléte soha sem zavart különösebben, bár örömét lelte-leli bosszantásomban. Ezenfajta húzásai sosem lépték túl a gyermeteg csínytevések tévesen meghúzott vonalát. S habár a fentebb említett kusza indokok alanyainak hajszolása közben többször kerültünk összetűzésbe, összecsapásaink kimenetelen sosem volt végzetes. Természetesen akadtak csúnya pillanatok.
Engem egyszerű indokok fogtak vissza, túlságosan szórakoztató volt a vele való küzdelem, és hát… senki se teszi tönkre egyik kedvenc játékszerét… amíg nem muszáj. Azt, hogy az ő kezét olykor-olykor mi fogta vissza nem tudom. Az indokai sosem foglalkoztattak annyira mint hátráló léptei, és a csalafinta mosolya melyet közben oly büszkén viselt. Három apró gyermeteg hátrafelé megtett szökellés, fülig érő mosoly és színpadias pukedli. Közben tekintetét mindíg az enyémbe fúrta. -„A legközelebbi alkalomig szörnyeteg.”- Búcsúzó szavak, csak hogy a következő alkalommal ismét a legváratlanabb pillanatban tűnhessen fel, a semmiből amivé találkozásaink végén foszlott. Mindig lenyűgözött, hogy eme mókás mozdulatsort hiányos, esetenként hiányzó végtagokkal is képes volt mérnöki pontossággal végrehajtani. Húsa édes, szaga mámorító, és humora mint egy elburjánzott rózsabokor… a virágok nélkül. Mindezek ellenére határozottan élvezetes, és nem kevésbé hatékony vele a szerencsétlen jelöltek hajkurászása. A tegnap éjjeli találkozásunk is épp ugyan olyan volt, mint az összes többi… minden értelemben.
A szegényes világítás sápadt fényében a szoba méretei
bizonytalannak tetszenek, ezen a hosszú ocsmányzöld szőnyeg, és a tömött
könyvespolcok sem sokat segítenek. Olvasószoba… vagy házi könyvtár talán, igazándiból
nem fontos. Az egyetlen kellemes bútordarab a szobában bőszen terpeszkedő
biliárdasztal. Fűzöld felületén egyetlen fehér golyó pihen. Lassan
végigfuttatom ujjam az asztal melletti könyvespolcon, címeket böngészve. Az
ajtó, amin érkeztem ismét utat enged. Hangtalanul tárul s zárul, hiszen itt
másképp működnek a dolgok. A belépő leányzó vállig érő rikító fehér haja, fakó
bőre, fürkésző tekintete, és ügyetlennek tetsző ám a ragadozók pontosságával és
óvatosságával kiszámolt mozdulatai, megannyi emléket idéznek vissza. Első
szavát, nyaki ütőerével egyetemben, a kezemben tartott tőr pengéje apró
pendüléssel szakította félbe, csakhogy körívét leírva, rövid irányváltoztatás
után a lány hasüregében pihenhessen meg. Miközben vékony vörös nyakéket ölt,
feje előrebiccen, szemei a tőrre merednek, puha kezei erőtlenül markolnak rá a
hasán vérmocskos ruhát gyűrő fegyvert tartó kézre. Bal kezem mutatóujjával
gyengéden homlokon bököm, mire feje hátrabillen, lábai megrogynak, nyakából
vérvörös hullámok törnek elő szivárványként betöltve fejmagasságban a légteret
a hasából kicsúszó penge halk pendülésének kíséretében. Mint egy csodásan
megkomponált, s még elbűvölőbben kivitelezett operett. Háta tompa puffanással
érkezik a biliárdasztalra, feje tizedmásodpercekkel később csapódik bele.
Szemei a plafont vizslatják miközben teste szélben szálló szürkés porként semmivé
foszlik. Az ajtó újra nyílik, s újra belép rajta ő. -„Ezt megérdemeltem.”-
Mondja arcán a szokásos mosollyal. -„Meg…”- jelentem ki egykedvűen, miközben a
tőr halk koppanással jelzi, elfoglalta helyét tokjában. Halkan mellém lépdel,
tekintetét az enyémbe fúrja, s fejével a szoba másik végében rejtező nehéz fa
ajtó felé biccent. -„Csak utánad.”- Arcomon leplezetlen mosolyból fenyegetően
kikandikáló szemfogak. Ha ő is itt van, akkor az éjszaka vérben és
szórakozásban gazdag lesz.
Az este hosszú volt, s együtt töltöttük el a hátralévő
részét. Az „indok” amiért arra a helyre érkeztünk meglehetősen ocsmány módon
végeztetett be, s bár hősies küzdelme nagyon szórakoztatóvá tette a vadászatot
sajnálatosan semmivel sem hosszabbította meg. A hajnal keserédes volt, de mint
minden egyes alkalommal, most is eljött, így mindkettőnk visszatért saját
ösvényére, hogy aztán egy váratlan időpontban, egy semmitmondó helyen újra
egymásba vagy esetleg egy közös vadba mélyesszük karmainkat, fegyvereinket…
természetesen kinek mi preferenciája szerint.
Megannyi találkozás, mindegyik a maga varázslatos módján
emlékezetes, s habár nem tudom hogy mikor látom újra, vagy hogy látom-e
egyáltalán valaha, mégis kétes eredetű vágyakozással keveredett örömöt vélek
felfedezni magamon. Hogy vérét kívánom-e jobban, vagy társaságát az még
számomra is rejtély.
A világ egy nagy hely, és húsbörtönben még a töredékét sem
lehet felfedezni, persze mindennek megvan a maga haszna. De ezt majd máskor.
