Emlékek egy lányról, akivel soha nem találkoztam.

Sok helyet bejártam már, mitagadás gyakorlott kóbor vagyok, vannak kedvelt, kedvenc, gyűlölt, és került helyeim, mint mindenkinek. Sokszor akadtak útitársaim, hosszabb-rövidebb ideig. Ki-ki kereste a maga igazát, de időm nagy részét mégis egyedül vándoroltam. A felfedezés öröme… no és persze a vadászaté. Egynéhány alkalommal kacifántosan csavaros indokok kusza hálóiból szabaduló kifogások indíttatására is.

 Ezen alkalmak egyikén volt szerencsém… csétlenségem…  tulajdonképpen a mai napig nem tudtam eldönteni. De nem is biztos, hogy akarom. Szóval egy efféle úton találkoztam vele először. Rég volt ohohóó nagyon rég. Útjaink azóta is többször keresztezték egymást, sokszor a legváratlanabb időpontokban, és helyeken. Sokat tűnődöm rajta vajon miért, de természetesen választ lelni nehéz, még inkább, ha az egyén nem is igazán kíváncsi rá, így ismeretségünk… már ha nevezhetem ezt annak, meglehetősen… viharos. Gyűlölt barát, vagy imádott ellenség… talán… valami hasonló, bár most hirtelen nem jut eszembe egy olyan jelző sem mellyel leírhatnám a köztünk fennálló viszonyt. Ezért ezt a kérdést inkább át is ugrom.

 A jelenléte soha sem zavart különösebben, bár örömét lelte-leli bosszantásomban. Ezenfajta húzásai sosem lépték túl a gyermeteg csínytevések tévesen meghúzott vonalát. S habár a fentebb említett kusza indokok alanyainak hajszolása közben többször kerültünk összetűzésbe, összecsapásaink kimenetelen sosem volt végzetes. Természetesen akadtak csúnya pillanatok.

Engem egyszerű indokok fogtak vissza, túlságosan szórakoztató volt a vele való küzdelem, és hát… senki se teszi tönkre egyik kedvenc játékszerét… amíg nem muszáj. Azt, hogy az ő kezét olykor-olykor mi fogta vissza nem tudom. Az indokai sosem foglalkoztattak annyira mint hátráló léptei, és a csalafinta mosolya melyet közben oly büszkén viselt. Három apró gyermeteg hátrafelé megtett szökellés, fülig érő mosoly és színpadias pukedli. Közben tekintetét mindíg az enyémbe fúrta. -„A legközelebbi alkalomig szörnyeteg.”- Búcsúzó szavak, csak hogy a következő alkalommal ismét a legváratlanabb pillanatban tűnhessen fel, a semmiből amivé találkozásaink végén foszlott. Mindig lenyűgözött, hogy eme mókás mozdulatsort hiányos, esetenként hiányzó végtagokkal is képes volt mérnöki pontossággal végrehajtani. Húsa édes, szaga mámorító, és humora mint egy elburjánzott rózsabokor… a virágok nélkül. Mindezek ellenére határozottan élvezetes, és nem kevésbé hatékony vele a szerencsétlen jelöltek hajkurászása. A tegnap éjjeli találkozásunk is épp ugyan olyan volt, mint az összes többi… minden értelemben.

A szegényes világítás sápadt fényében a szoba méretei bizonytalannak tetszenek, ezen a hosszú ocsmányzöld szőnyeg, és a tömött könyvespolcok sem sokat segítenek. Olvasószoba… vagy házi könyvtár talán, igazándiból nem fontos. Az egyetlen kellemes bútordarab a szobában bőszen terpeszkedő biliárdasztal. Fűzöld felületén egyetlen fehér golyó pihen. Lassan végigfuttatom ujjam az asztal melletti könyvespolcon, címeket böngészve. Az ajtó, amin érkeztem ismét utat enged. Hangtalanul tárul s zárul, hiszen itt másképp működnek a dolgok. A belépő leányzó vállig érő rikító fehér haja, fakó bőre, fürkésző tekintete, és ügyetlennek tetsző ám a ragadozók pontosságával és óvatosságával kiszámolt mozdulatai, megannyi emléket idéznek vissza. Első szavát, nyaki ütőerével egyetemben, a kezemben tartott tőr pengéje apró pendüléssel szakította félbe, csakhogy körívét leírva, rövid irányváltoztatás után a lány hasüregében pihenhessen meg. Miközben vékony vörös nyakéket ölt, feje előrebiccen, szemei a tőrre merednek, puha kezei erőtlenül markolnak rá a hasán vérmocskos ruhát gyűrő fegyvert tartó kézre. Bal kezem mutatóujjával gyengéden homlokon bököm, mire feje hátrabillen, lábai megrogynak, nyakából vérvörös hullámok törnek elő szivárványként betöltve fejmagasságban a légteret a hasából kicsúszó penge halk pendülésének kíséretében. Mint egy csodásan megkomponált, s még elbűvölőbben kivitelezett operett. Háta tompa puffanással érkezik a biliárdasztalra, feje tizedmásodpercekkel később csapódik bele. Szemei a plafont vizslatják miközben teste szélben szálló szürkés porként semmivé foszlik. Az ajtó újra nyílik, s újra belép rajta ő. -„Ezt megérdemeltem.”- Mondja arcán a szokásos mosollyal. -„Meg…”- jelentem ki egykedvűen, miközben a tőr halk koppanással jelzi, elfoglalta helyét tokjában. Halkan mellém lépdel, tekintetét az enyémbe fúrja, s fejével a szoba másik végében rejtező nehéz fa ajtó felé biccent. -„Csak utánad.”- Arcomon leplezetlen mosolyból fenyegetően kikandikáló szemfogak. Ha ő is itt van, akkor az éjszaka vérben és szórakozásban gazdag lesz.

Az este hosszú volt, s együtt töltöttük el a hátralévő részét. Az „indok” amiért arra a helyre érkeztünk meglehetősen ocsmány módon végeztetett be, s bár hősies küzdelme nagyon szórakoztatóvá tette a vadászatot sajnálatosan semmivel sem hosszabbította meg. A hajnal keserédes volt, de mint minden egyes alkalommal, most is eljött, így mindkettőnk visszatért saját ösvényére, hogy aztán egy váratlan időpontban, egy semmitmondó helyen újra egymásba vagy esetleg egy közös vadba mélyesszük karmainkat, fegyvereinket… természetesen kinek mi preferenciája szerint.

Megannyi találkozás, mindegyik a maga varázslatos módján emlékezetes, s habár nem tudom hogy mikor látom újra, vagy hogy látom-e egyáltalán valaha, mégis kétes eredetű vágyakozással keveredett örömöt vélek felfedezni magamon. Hogy vérét kívánom-e jobban, vagy társaságát az még számomra is rejtély.

A világ egy nagy hely, és húsbörtönben még a töredékét sem lehet felfedezni, persze mindennek megvan a maga haszna. De ezt majd máskor.

Hajónapló

A férfi fáradtan dőlt hátra székében, fejét a támlának döntötte, miközben kezei lassan lesiklottak a billentyűzetről. - Újabb nap, újabb győzelem. - Gondolta, miközben látóterét egy szemlehunyás kíséretében sötétségre ítélte. Az elmúlt pár órát heves vitával töltötte a hajó legénységének másik két tagja által csak "Feleség"-nek csúfolt nőszeméllyel. Hogyan is kezdődött? - merült el gondolataiban miközben agytekervényeit az emlékezés kétes eredményű kémiai folyamataira kényszerítette.
Pár évvel ezelőtt egy űrállomáson. Ahol talán a készletek feltöltése végett, vagy szerviz munkálatok miatt várakozhattak.
 Az állomás tobzódó hangyabolyként ünnepelte saját fennállásának 150. évfordulóját, ennek örömére, és persze a hatalmas bevételre való nem kis tekintettel, az állomás vezetősége koncertsorozatokat, és közösségi játékokat rendezett. Mondanom sem kell rengeteg kereskedő naszád gazdagodott meg azalatt a pár nap alatt, pusztán alkoholkészleteinek áruba bocsájtásával. Ott találkoztak először. Vajon a lány naivitása, vagy a heves vérmérséklete keltette fel az érdeklődését? Kitudja, már nem emlékezett rá, de nem is tartotta fontosnak. A  lényeg, hogy valamilyen úton módon egymásba gabalyodtak. Megvoltak a maguk szép, és ocsmány pillanatai, mint minden kapcsolatban, ám a mérleg lassan megbillent, s a lány megtartásra alkalmatlannak bizonyult. Az évek alatt épített bizalmat sikeresen, és könyörtelenül rombolta le, napok leforgása alatt. Jött hát aminek jönnie kellett. Néhány óra veszekedés, az elkerülhetetlen vég előtt, és a meglehetősen furcsa kapcsolat pont úgy ért véget ahogyan elkezdődött, egyik pillanatról a másikra.

A férfi szája mosolyra húzódott. -Déjá vu- Suttogta magának miközben szemeinek újra bepillantást engedett a való világ ominózus mókuskerekének olajozatlanul csikorgó mivoltába. A lánnyal kialakult helyzete a seregben eltöltött éveit juttatta eszébe. A lövészárok - roham -megtorpanás -lövészárok folyamat úgy látszik nem csupán hadtéri taktika, magánéleti hasznai is vannak. Csakhogy nem kedvelte az efféle állóháborúkat, sem ezt a fajta harcmodort. A seregből is ezért lépett le. Hónapok teltek el lényeges változás nélkül. Az egyetlen érdekes dolog az arcok változása volt, mivel az újoncok meglehetősen gyorsan cserélődtek. A délelőtt érkező zöldfülű zászlóalj este már fekete zsákokba szépen becsomagolva indult is vissza ugyanazzal a géppel amivel érkezett. Itt ismerte meg a kapitányt, nem újoncként persze.
 Fejét akaratlanul is az égőtér felé vezető folyosó irányába fordította. -Azok voltak aztán a szép napok.- Mormolta miközben a kommunikációs eszközöket kereső üzemmódra állította. Felállt, kinyújtózott. Háta hangos roppanással jelezte, hogy készen áll az útra. Elégedetten nyugtázta a zsibbadt lábaiban újra meginduló vérkeringést, majd a raktér felé vette az irányt. Menet közben újra elmerült emlékeiben. Tisztán látta maga előtt a reggelt amikor a csapatszállító megérkezett. A sorban levonuló újoncokat, az arcukat megacélosító elszántságot, és büszkeséget, a világ megváltására vállalkozó friss halottakat. De ami igazán lekötötte figyelmét az az újoncok után a rámpán egyenletes tempóban lesétáló magas harcedzett parancsnok volt. Tekintetében nem volt helye se világmegváltó ábrándoknak, se könyörületnek. Azon a hajón talán ő volt az egyetlen aki tudta, hogy hova is érkezett, és mi is fog történni, az elkövetkező pár órában. 
Az újoncok hozták a formájukat. Néhány óra elteltével a 60 fős friss osztag 15-re redukálódott. A világmegváltó acélos arcok helyét nagy tátongó megpörkölődött szélű lyukak vették át, az új katonai zöld páncélzatok bíbor színben pompáztak, tulajdonosaik pedig ordibálva markolászták a levegőt ott ahol emlékeik szerint egykoron még végtagjaiknak kellett elhelyezkedniük. Roham, majd visszavonulás, ordibáló emberek, nap nap után, hónapról hónapra. Viszont a parancsnok maradt. Egyike lett azon keveseknek akik saját széket tarthattak fenn a lövészárok rendszerben. Az unalmas órákat gyakran töltötték el együtt kártyázással, vagy közelharci tudásuk szinten tartásával. Már amikor nem azt a rohadt távantennát, vagy a kommunikációs berendezés egyéb érzékeny részeit kellett javítania.

Aztán eljött az a nap mikor már annyira belefásultak az egészbe, hogy közös megegyezés alapján egy roham alkalmával elkötöttek egy siklót és leléptek a bolygóról. Sajnálatos módon nem tarthatták meg a gépet, túl könnyen felismerhető volt, így kénytelenek voltak lepasszolni egy orvgazdának, természetesen csak miután bizonyos műszereket kimentettek belőle. Aztán sodródtak az árral, a katonai rendőrség jelentette sziklákat óvatosan kerülgetve.

A raktér ajtajának zárrendszerén beütött kód nyomán az ajtó halkan szisszent... majd úgy maradt. Az ezt követő három rúgás segített értelmezni a beütött kódot, s az ajtó engedelmesen siklott el az útból, utat engedve a majd 50m²-es terembe. A dobozokon átküzdve magát egy hatalmas szürke fém szekrény előtt állapodott meg. Gyakorlott mozdulattal jobb tenyerét a szekrényen elejére rajzolt négyzetbe helyezte, az ajtó kattant jelezvén, immáron nem szegül ellen nyitási kísérletnek, s utat enged rejtett kincseihez. a férfi maga alá húzott egyet a közelében türelmesen várakozó terepmintás dobozok közül, leült és kitárta a szekrényt. Tekintete megakadt egy aprócska rózsaszín műanyag unikornison. -Hátezmeg?- Bukott ki belőle a kérdés akaratlanul is. A kérdést lomhán mozgó felismerés követte. Hiszen a fegyverszekrényben a kapitány és ő is azokat a régi megbízható "munkatársakat" tartják, akik kétség kívül sok nehéz pillanaton segítették át őket. Ezen események során szerzett apró felszíni hibáikba zárták történetüket, hogy tulajdonosaik gondoskodó kezeiket rajtuk végigjáratván visszaemlékezhessenek a régmúlt idők kalandos napjaira. A csapat legújabb tagja hamar belakta a neki szánt helyet, és úgy látszott a fegyverszekrényben is igényt tartott egy sarokra. -Hát nem bánom, legyen. - Apró játszi mosoly futott át a férfi arcán, miközben benyúlt a szekrénybe. Ölébe vette hőn szeretett puskáját. Az egyik terepmintás dobozból takarót húzott elő, lehajolva elegyengette a padlón majd nekilátott a fegyver szétszerelésének. Gondolatai kis csapatuk történetén futottak át, csak hogy megállapodjanak a legénység harmadik tagjának csatlakozásán. Megrázta fejét és felsóhajtott.

De ez egy másik történet, egy másik estére...