Hajónapló

A férfi fáradtan dőlt hátra székében, fejét a támlának döntötte, miközben kezei lassan lesiklottak a billentyűzetről. - Újabb nap, újabb győzelem. - Gondolta, miközben látóterét egy szemlehunyás kíséretében sötétségre ítélte. Az elmúlt pár órát heves vitával töltötte a hajó legénységének másik két tagja által csak "Feleség"-nek csúfolt nőszeméllyel. Hogyan is kezdődött? - merült el gondolataiban miközben agytekervényeit az emlékezés kétes eredményű kémiai folyamataira kényszerítette.
Pár évvel ezelőtt egy űrállomáson. Ahol talán a készletek feltöltése végett, vagy szerviz munkálatok miatt várakozhattak.
 Az állomás tobzódó hangyabolyként ünnepelte saját fennállásának 150. évfordulóját, ennek örömére, és persze a hatalmas bevételre való nem kis tekintettel, az állomás vezetősége koncertsorozatokat, és közösségi játékokat rendezett. Mondanom sem kell rengeteg kereskedő naszád gazdagodott meg azalatt a pár nap alatt, pusztán alkoholkészleteinek áruba bocsájtásával. Ott találkoztak először. Vajon a lány naivitása, vagy a heves vérmérséklete keltette fel az érdeklődését? Kitudja, már nem emlékezett rá, de nem is tartotta fontosnak. A  lényeg, hogy valamilyen úton módon egymásba gabalyodtak. Megvoltak a maguk szép, és ocsmány pillanatai, mint minden kapcsolatban, ám a mérleg lassan megbillent, s a lány megtartásra alkalmatlannak bizonyult. Az évek alatt épített bizalmat sikeresen, és könyörtelenül rombolta le, napok leforgása alatt. Jött hát aminek jönnie kellett. Néhány óra veszekedés, az elkerülhetetlen vég előtt, és a meglehetősen furcsa kapcsolat pont úgy ért véget ahogyan elkezdődött, egyik pillanatról a másikra.

A férfi szája mosolyra húzódott. -Déjá vu- Suttogta magának miközben szemeinek újra bepillantást engedett a való világ ominózus mókuskerekének olajozatlanul csikorgó mivoltába. A lánnyal kialakult helyzete a seregben eltöltött éveit juttatta eszébe. A lövészárok - roham -megtorpanás -lövészárok folyamat úgy látszik nem csupán hadtéri taktika, magánéleti hasznai is vannak. Csakhogy nem kedvelte az efféle állóháborúkat, sem ezt a fajta harcmodort. A seregből is ezért lépett le. Hónapok teltek el lényeges változás nélkül. Az egyetlen érdekes dolog az arcok változása volt, mivel az újoncok meglehetősen gyorsan cserélődtek. A délelőtt érkező zöldfülű zászlóalj este már fekete zsákokba szépen becsomagolva indult is vissza ugyanazzal a géppel amivel érkezett. Itt ismerte meg a kapitányt, nem újoncként persze.
 Fejét akaratlanul is az égőtér felé vezető folyosó irányába fordította. -Azok voltak aztán a szép napok.- Mormolta miközben a kommunikációs eszközöket kereső üzemmódra állította. Felállt, kinyújtózott. Háta hangos roppanással jelezte, hogy készen áll az útra. Elégedetten nyugtázta a zsibbadt lábaiban újra meginduló vérkeringést, majd a raktér felé vette az irányt. Menet közben újra elmerült emlékeiben. Tisztán látta maga előtt a reggelt amikor a csapatszállító megérkezett. A sorban levonuló újoncokat, az arcukat megacélosító elszántságot, és büszkeséget, a világ megváltására vállalkozó friss halottakat. De ami igazán lekötötte figyelmét az az újoncok után a rámpán egyenletes tempóban lesétáló magas harcedzett parancsnok volt. Tekintetében nem volt helye se világmegváltó ábrándoknak, se könyörületnek. Azon a hajón talán ő volt az egyetlen aki tudta, hogy hova is érkezett, és mi is fog történni, az elkövetkező pár órában. 
Az újoncok hozták a formájukat. Néhány óra elteltével a 60 fős friss osztag 15-re redukálódott. A világmegváltó acélos arcok helyét nagy tátongó megpörkölődött szélű lyukak vették át, az új katonai zöld páncélzatok bíbor színben pompáztak, tulajdonosaik pedig ordibálva markolászták a levegőt ott ahol emlékeik szerint egykoron még végtagjaiknak kellett elhelyezkedniük. Roham, majd visszavonulás, ordibáló emberek, nap nap után, hónapról hónapra. Viszont a parancsnok maradt. Egyike lett azon keveseknek akik saját széket tarthattak fenn a lövészárok rendszerben. Az unalmas órákat gyakran töltötték el együtt kártyázással, vagy közelharci tudásuk szinten tartásával. Már amikor nem azt a rohadt távantennát, vagy a kommunikációs berendezés egyéb érzékeny részeit kellett javítania.

Aztán eljött az a nap mikor már annyira belefásultak az egészbe, hogy közös megegyezés alapján egy roham alkalmával elkötöttek egy siklót és leléptek a bolygóról. Sajnálatos módon nem tarthatták meg a gépet, túl könnyen felismerhető volt, így kénytelenek voltak lepasszolni egy orvgazdának, természetesen csak miután bizonyos műszereket kimentettek belőle. Aztán sodródtak az árral, a katonai rendőrség jelentette sziklákat óvatosan kerülgetve.

A raktér ajtajának zárrendszerén beütött kód nyomán az ajtó halkan szisszent... majd úgy maradt. Az ezt követő három rúgás segített értelmezni a beütött kódot, s az ajtó engedelmesen siklott el az útból, utat engedve a majd 50m²-es terembe. A dobozokon átküzdve magát egy hatalmas szürke fém szekrény előtt állapodott meg. Gyakorlott mozdulattal jobb tenyerét a szekrényen elejére rajzolt négyzetbe helyezte, az ajtó kattant jelezvén, immáron nem szegül ellen nyitási kísérletnek, s utat enged rejtett kincseihez. a férfi maga alá húzott egyet a közelében türelmesen várakozó terepmintás dobozok közül, leült és kitárta a szekrényt. Tekintete megakadt egy aprócska rózsaszín műanyag unikornison. -Hátezmeg?- Bukott ki belőle a kérdés akaratlanul is. A kérdést lomhán mozgó felismerés követte. Hiszen a fegyverszekrényben a kapitány és ő is azokat a régi megbízható "munkatársakat" tartják, akik kétség kívül sok nehéz pillanaton segítették át őket. Ezen események során szerzett apró felszíni hibáikba zárták történetüket, hogy tulajdonosaik gondoskodó kezeiket rajtuk végigjáratván visszaemlékezhessenek a régmúlt idők kalandos napjaira. A csapat legújabb tagja hamar belakta a neki szánt helyet, és úgy látszott a fegyverszekrényben is igényt tartott egy sarokra. -Hát nem bánom, legyen. - Apró játszi mosoly futott át a férfi arcán, miközben benyúlt a szekrénybe. Ölébe vette hőn szeretett puskáját. Az egyik terepmintás dobozból takarót húzott elő, lehajolva elegyengette a padlón majd nekilátott a fegyver szétszerelésének. Gondolatai kis csapatuk történetén futottak át, csak hogy megállapodjanak a legénység harmadik tagjának csatlakozásán. Megrázta fejét és felsóhajtott.

De ez egy másik történet, egy másik estére...