Győzhetetlen gyerekek

Gyerekkor.
Utálom a gyerekeket.
Vannak kivételek.
Vagy mégsem.
De inkább kifejtem.....

Gyerekek voltunk. 7, 8, 9, 10, 11, 12 éves gyerekek. Mi bajunk volt? Minden, rengeteg felnőtt aki nem ért meg minket. Mégis jól éltünk közöttük, vagy legalábbis túléltünk. Kivételek mindig vannak.
   Emlékszem, mi voltunk azok a gyerekek, akik miatt Miskolcon lezárták az Arany János- Wörösmarty- Kuruc- Árpád- utcai bérházak tetőfeljáróinak nagy részét, mert kedvelt sportunk volt, hogy házról házra szaladunk és ugorjuk át a 30 cm- 1,5 méteres háztávolságokat... Nos volt szaladás bőven mikor a tetőn elkaptak volna... De hát gyerekek... Nehéz volt minket megfogni.
  Vagy mikor általános 5. osztályban a Bandába csak az léphetett be, aki minél több parkoló autót rugdos meg hogy riasszon, és mire odaérne a sok tulaj elszalad, de maga a banda unalmas volt. 1 kemény hónapig voltam tagja. Mindegy.
  Vagy például a "Becsengetések"... nem, nem az iskolai. Hanem, mint belvárosi panelpatkány... Lakótelepi. Nos az volt ám az izgi. Fel a 10 emeletre egy idegen lépcsőházban, és rohanva le ketten-hárman, minél több helyre becsengetve, és kirohanva a kapun. Hogy a felbőszült lakók utol se érjenek. Volt úgy, hogy utána még a környéken kóvályogtunk és láttuk, hogy sokszor rendőrt hívtak miattunk. Sejtem a rendőrök arcát. Felveszik a jegyzőkönyvet és megrázzák a fejüket, hogy sajnos nem tudunk mit tenni: Gyerekek.
   Janikánál, a házukban, lakott egy siket bácsi. A csengője egy lámpa volt ami villogott, ha csengettek. rengetegszer panaszkodott ránk a Janika anyukájának. De mi azért is újra és újra... mert izgalmas volt.
  Ugyanannak a háznak hatalmas pincéje volt. Rendszeresen lejártunk játékpuskákkal és játékkésekkel felderíteni. Vártuk a zombikat, az árnyakat, csontvázat, elfelejtett bujdosó katonát, mindent. Elemlámpával, mert úgy volt izgalmas. Pár év múlva, 15 éves korom körül, visszamentünk. Az öreg siket meghalt. A pince pedig felkapcsolt lámpával, nem volt több, mint 3 sor pince, nagyjából 20 ajtó.... csalódás volt az emlékeinkhez képest. Vagy akkor és ott tényleg egy hatalmas ismeretlen pincében bolyongtunk valami rejtélyes csak gyereknek nyíló varázskapun átbillenve?... Sose fog kiderülni, de hiszem és érzem, hogy nem azért voltunk Győzhetetlenek, mert pici és üres volt a pince.
  Vagy fa alatti gyűlések a suliudvaron délutánonként... Vagy a játszótéri találkozások.. Vagy mikor valaki fogta a labdáját, és elindult a lakótelepen a haverokhoz csöngetni, hogy ki jön le Tengózni.... Ha sokan lettünk Egy-érintőztünk. Vagy csak csavarogtunk, néztük a felnőtt nők seggét, mi, gyerekek.
  Nyugodt szívvel és lélekkel ástunk ki a homokozóból döglött, már férges hangyabolyos macskát és tettük arrébb..
   Szintén Janikánál volt, hogy elindultunk csajozni. Az erkélyükről távcsővel kilestünk egy egy szép lányt. Lerohantunk, az egyikünk véletlenül fellökte, majd együtt szedtük össze a cuccait segítve neki, közben megismerve... Pontosabban. Ez volt a terv. Valójában, leértünk és vagy nem találtuk meg, vagy nem volt nála cucc amit kilökjünk a kezéből... de mindig megpróbáltuk. A szándék a fontos. Le- fel, le- fel, három emelet oda vissza csajonként, és sosem panaszkodtunk.
   Voltak már számítógépek, de jobb volt csavarogni, megszelídíteni a világot, látni- tudni- érteni.... Persze nem az iskolában, hanem a Világban.
   Indiánosat játszani, vagy vízipisztoly háborúzni az utcán... Minden telepnek meg volt az Indiana-ja a Sherlock-ja, a cserfes mindenki kedvenc barátnője, az indián törzsfője. Persze, néha cserélődtek a szerepek.
    

Ma már....
Más a világ...

A gyerekek alig labdáznak, nem tudják mit jelent igazából a Telep. Nem ássák ki a dögöket, nem hívják egymást kaputelefonon, hanem csak mobilon vagy neten keresztül, a szülők, figyelmetlenebbek. Nincsenek lakótelepi gyermek detektívek, ereklyekutatók, alig olvasnak. Nem összegyűlnek egy fa alatt hanem F.b. meg más oldalakon csevegnek a gépek előtt. Nincs varázskapu a pincéjükben. Nem barátkoznak a telepi kóbor kutyákkal. Nem játszanak becsengetőset. Nincsenek gyerek bandák csak később, bűn-bandák.
Nem győzik le a felnőtteket, a panel sárkányokat, önmaguk félelmeit.... 

  

És nem veszik észre, hogy le lettek győzve.......

https://www.youtube.com/watch?v=6RXQlE6R1Lg

Válasz a Ködhajósnak. (vendégpost)

   Találkoztunk, beleszerettem, eldobott... nos igen, nincs mit tagadnom fájt mikor mást ölelt, mást csókolt és persze másba volt szerelmes... A köd homályába én is elvesztem, sokáig kerestem a hajót és a kapitányát a Ködhajóst, de mindhiába nem leltem őt. Találkoztam más hajósokkal, hajósokkal, de a Ködhajóst senki még csak meg sem közelítette. nem telt el nap, hogy ne gondoljak a hajósra. Hogy haragudtam-e rá? Amiért eldobott mint egy széttépett meggyötört rongyot szokás. Eleinte igen haragudtam sőt talán utáltam is, megmutatta az igazi valómat amit senki sem látott vagy nem akart észlelni. Nah de hogy utálhat az ember olyasvalakit, kit már akkor tiszta szívből szeretett? Jól gondolod.... Sehogy...
  Aztán fordult a kocka a Ködhajós egyedülálló lett, valahogy erre gondoltam: itt a "nagy lehetőség". Eleinte féltem, remegtem, de a ködhajósomat megleltem. Kivezetett a homályból a tétlenségből. Már nem érzem üresnek és értelmetlennek az életem, hisz sikerült a TERVEM enyém a hajós én nyertem... már ha győzelemnek számít a hajós szíve és annak minden szeretete....

2013.05.06. 13:50

 Succuba

Stimulatio sub rosa, tale quale odiosum.

"Titokban ingerelni, úgy ahogyan utálatos."

Régóta ismerem.
Pontosabban régebb óta mint... volt egyszer egy szilveszteri buli. Itt volt. Kerültük egymást, és akkor igazából mindenkit kerültem, pedig mindenkivel lennem kellet. Én voltam a házigazda. A szervezés jó volt, a társaság... hagyjuk. De én már akkor tisztában voltam lényével. Nem, nem megszállott,  nem féllény bár nagyon hasonló. Amolyan testet öltött lidércféle.... Zavart az ittléte, és zavart hogy egy haver nője.
Utána nem beszéltünk, csak, mikor lényének szüksége lett rám. Tisztán emlékezett arra, ahogy viselkedtem Azt amit akkor érzett irányomban, hogy "beteg, de van benne valami... más." Emiatt a másság miatt keresett meg:
-  Tudok-e még olyat? Hogy van-e még olyan ismerősöm aki rávehető? Hogy segítek-e gyötörni?...
Igen tudtam, de végül más lett az eredmény, megismert is barátként kezeltük egymást. én tudom miért.  "Similis simili gaudet." (Hasonló a hasonlónak örül.) No ezért.
Ő soha nem mondta senkinek, csak én voltam az első aki nem csak nevén nevezte, hanem érti is lényét. Hogy tudom mi boldogítja, hogy szereti látni ha a férfi szenved. Persze nem mindegy, hogyan. A betegség, sérülés csak akkor teszi örömmé neki a fájdalmat, ha ő kívánta. Ha az a férfi megérdemli. Miért ne érdemelni meg? Egyébként, mivel nőstény... csak empátia és sajnálat, ha olyat lát szenvedni, akit nem tűzött ki zsákmánynak. zsákmány... Igen, volt bőven. legalább annyi férfi esett a csapdájába, amennyi nő nekem. ehhez értünk. Elcsábít, megszerez, használ, gyötör, otthagy. A lényünkből fakad. Neki másabb mint nekem, sok a hasonlóság, de másabb. Lényegtelen. A lényeg, a Gyötrés. Engem megszeretett. Hiba volt. Ellöktem, mert foglalt voltam, pedig néha már vágytam szenvedni. Így is szenvedtem miatta. A tanítványom tudta, hogyan. Eljött az idő. Ellöktem magamtól, de nem tudtam teljesen. Megtalált az utolsó este. Utána beszéltünk, és mivel már szabad voltam... Ugyebár... Az utolsó pillanat után mindig van még egy pillanat.
 Volt.
 A 14. nap gyötrődés után átadtam magam.
-Rendben, de vannak szabályok.- Elfogadta. Tudom, hogyan kezeljem őt. Ő kezd megtanulni engem. Hasonló a hasonlóval... Démon a démonnal... Asszony az állattal... A gyötrő nőstény... Velem. Azóta járok vele. Nem érdekelnek a vélemények. Szeretek szenvedni, vagyok annyira mazoista. A minap lementünk sétálni, egyszer csak eljátssza a sértődöttet és otthagy. Lestattal meg néztünk egymásra, hogy ilyenkor mi a picsa van? Nem értettem. Lestat sem, elindultunk utána, nem futva, de sietve. 2 kört mentünk a lakótelepen mire megláttam. Utána futottam, rákapcsolt, nem értem utol. Nem akarta hogy utolérjem. Megálltam és utána szóltam. Megfordult, visszajött, megölelt, csókolt, majd közölte, hogy ez jól esett neki és átmentem a próbán. Ha nem tudtam volna a lényét... otthagyom a fenébe, de így.. Inkább csak szeretem és elfogadom. Szeretek szenvedni. Amúgy is, miért ne szerethetnénk egymást olyannak amilyen, addig amíg mindkettőnknek érdemes szenvedni a másiktól.
Ingerelni, nem csak titokban...

Tanítani, csak még egy napig...

"Rabszolga vagy minden reggel,
Este a moziban Schwarzenegger.
Éjjel a szerencsétől várod,
A sör mellé a dáma párod.
Bebújsz a lyukba, mint egy egér,
A betonbörtön mindent megér.
Szombaton, hogy a farkad álljon,
A pucér nőket nézed a Sky-on.
Valami nő lefekszik melléd,Megszokásból fogod a mellét." 
(Tankcsapda)

-Egyedüllét, unalom, ármány, de'ja vu, belenyugvás, feledés, feladás....
 Igen ez az. Csak éppen a sorrend rossz... No akkor újra:
-Ármány, De'ja vu, Egyedüllét, De'ja vu, Feledés, De'ja vu, Belenyugvás, De'ja vu, Unalom, De'ja vu, Feladás....
Helyes út. A hajó kiköt. Sehol. Körben a köd, és készítem a gyufát. A fedélzet fellocsolva naftával, jó vastagon... Kürtszó hallatszik.... A búcsúztatóim.... Öröm a szívemben, viking temetés, elkísérnek az utolsó utamra.
-Mindent előkészítettem. Akinek nem mondhattam el hogy hova megyek, annak annyit mondtam, MESSZE... Reméltem értik. Nem értették, vagy nem akarták, nekem mindegy.
-Mindent előkészítettem... A család nem sejt semmit. csak egy hír leszek holnap, egy fájdalom évekig, de az majd elmúlik. Minden elmúlik. Nekik. Nekem megint marad a De'ja vu... A Halál jó barát, ismerem rég, és még sosem hazudott nekem. ha azt mondta visz, vitt. Más más módon, de nem hagyott magamra. Könnyű elfogadni, csak szeretni kell az egyedi érzést.
Minden előkészítettem.... A f.b. -ről töröltem az ismerőseim, majd magamat. Mint sok más helyről. A tanítványom, tudja a dolgát. A többi hajós hajóm mellé hajózik, a lámpásom még így is messzire ragyog a ködben. Halálmenet. Harangok, egy egy kondulás a fedélzeteken.
-Mindent előkészítettem, javaim nagy részét összekészítettem, végrendelet megírva, kompromittáló képek és videók az exekről törölve, az összes valaha lezajlott msn, fb és egyéb beszélgetés ami számíthatna, kiirtva a merevlemezeimről. A telefonom memóriája törölve. Így szép a halál. Üresen. Emelt fővel.
-"Jó nap ez a halálra"
Együtt sodor minket a szél. Tudtam hajnalra odaérek. És ekkor történt amit nem készítettem elő... Egy felhívott a succubus, ez még nem volt baj, tőle is elköszöntem, elmondtam, hogy messzire megyek. A baj ott volt, mikor a köd átengedett némi fényt, és láttam kísérőim arcát, az egyik sírt. Az jó, akkor szeretett, jó voltam hozzá, különben örülne vagy nem érdekelné távozásom. Egy hidegvérű barát, aki belül sír de elfogadja a döntésem, mert tisztel. Az jó, akkor jól csináltam mert barátként fogadja el a döntést. Olvasta a "Hegy" című könyvet. Tudja, a "Befejezés joga" szent. A tanítványom barátnője, amolyan fogadott lányom, aki nagyon nem érti, hogy mi a fene van. És a Tanítványom. Akire életem bíznám... No erre nem számítottam. Az ő arcára. Tudta, hogy nem ez az első, és nem is az utolsó találkozásunk. De az ő arca volt az ami elgondolkodtatott. Kétségbeesett és riadt gyermek. Belül harcolt a felnőtt férfi, a barát, és a tudásvággyal megáldott befejezetlen tanonc. Ha meghalok rászáll a tudásom egy része. De nem bírná elfogadni, beleőrölne a tudásba, ha mát az én elvesztésembe belefájdul. Tudtam, hogy nincs kész, de azt nem, hogy nem áll készen.
 Összekötöttük a hajókat, és átjöttek a fedélzetre. Tea, és bor meg sütemény került a padlóra. Körbeültük. Beszélgettünk. Nem az kellett hogy meggyőzzenek, ne menjek, mert nem tudtak volna. Csak töltsük el ezt az éjjelt, Barátként búcsúzva. Tudták, hogy nem tudnak meggyőzni de próbálkoztak, jól s rosszul egyaránt. Hiába. A baj az arc volt. A színészkedéstől mentes, egyedül maradó korcs arca. A kivert kutya nem nyüszít úgy az ajtó előtt mint amit a tanítványom kiáltott segítségért értem az asztrál-világban.
Nem, nem jó, valamit nem készítettem elő. A tanítványom. Tudta a dolgát, de nem tudta a "Miért?" -et.
Felajánlottam nekik egy alkut. Maradok egy napot. Mindig csak egy napot. Adom a kezemből a tudást, mert az van bőven. Akinek segítség kell, tanács, bíró, varázsló.... Megtalál. Ha nem. Akkor már nem volt mit átadnom aznap. Akkor holnap nem adok át semmit.Soha nem fokok fenyegetőzni, a hajóm egy merő nafta. Ha akarom, temetem magam. Új élet, kicsit másképp, Hátha változik valami, legalább a gyerekkort kiélvezem... Akkor még úgy is csak alig tudok valamit.... Ha szerencsém van.... Ebben az életben annyira nem volt, túl sok emlék és tudás maradt meg az embergyerekben.
Egy nap. annyit mindenki kibír. Mosolyogva. Mindig egy nap. Reggel meditálás. Mit tehetek meg aznap. Mit adhatok át és kinek. Este szintén. és ha a kettő ugyanazt a szót adná.... akkor.....
Tehát maradok egy napot. Nekik, embereknek, és annak a fajzatnak míg fel nem készül. Közben. ha én nem élvezném, nem lenne íze. Ha már itt vagyok egy napot. Akkor azt az utolsó napot igen is élvezzem ki úgy, ahogy illik. Tanítok és élvezem a tanítás, az átadható tudás minden cseppjét. Éjjel nappal.
-Carpe diem! Carpe noctem!
Megszokás? Nincs, mert nem hagyom.
Unalom? Nincs, mert van mivel lefoglalni magam.
Egyedüllét? Esélyem sincs. Féltenek, pedig nem kéne.
Ármány? Igen azt is tanítok.
Belenyugvás? Az, ha valaki hómezőn él akkor ne akarjon homokvárat.
Feledés? Mindenki maga dönti el.
Feladás? Az valami más, ez csak szimpla befejezés. Nem ugyanaz.



10, 43, 689, 1350, 7005, Bármennyi nap múlva vége.  Nem lesz bennem az az érzés, hogy Ez nem 1 nap volt. Mert de. Nem tervezek. Egyetlen nap. Semmi több. Holnapután? Majd holnap kiderül....De holnap még van mit tanítanom.


"Átcsaphat feletted
a hullámok hada
Sorsod lehet mostoha
Vésd fel hangjegyekkel
A háborgó égre
Légy most Te a béke temploma

Ülj hát le
Pihenj meg velem
Ha gondod van, mondd el nekem
Figyelj rám, bíznod kell bennem
Titkainkat őrzöm szívemben...csendesen."
(Ossian)

Hullócsillag fenn az égen...

"Csillagok alatt alszik a föld,
Lehet, hogy egyedül én vagyok ébren.
Suhognak körben a zajmadarak,
Társtalanul fekszem az éjben.

Csillagok alatt fekszik a test,
Az enyém, a tiéd, akárkié,
Könyörögnék, hogy engem szeres
s,De nem ragyogsz rám már soha többé!" 
(Ákos)

Lezuhant egy csillagkép. Milyen érdekes... Azok sosem. Azok nem! Azok alapján tájékozódik az ember, ha a hajóján éjjel tudni akarja merre viszi a szél. Egy csillag, igen az lezuhanhat. Meteornak hívják. Semmi köze a csillagokhoz. Kialudhatnak a csillagok, igen, de nem most hanem több millió év múlva-ezelőtt, csak a fénye ér ide később. Egy csillagkép, marad a helyén, csak elhalványul. Nem ragyog többé a hajósára. Az Ő egyetlen hajósára, akit tűzön- vízen vezetett keresztül a ködben. Az egyetlen hajós aki ismerte a rejtélyt, de sosem mondta ki, sosem mondhatta meg honnan ismeri a csillagképet. Hogy 100- 150 Élet kell ahhoz, hogy újra láthassa, hogy erőt adjanak egymásnak olyan tettekhez, amire egyedül egyikük sem lenne képes. A hajósnak .. hitet a szebb jövőben, a kitörésben, a kalózok kincseiben... A csillagkép ami sosem került fel az Állatövre, pedig megkapja, a hitet az elfogadást, hogy olyannak látják, amilyen, és úgy szeretik Teljesen, hogy egyetlen hajós volt aki az elmúlt félezer évben észrevette fényét. Nem, nem a távolságát, alakját, testét, felépítését, nem a csillagok hangját, hanem azt, ahogy átragyogja a Mindenséget. Erre kevesen képesek. Úgy hinni egy istennőben, hogy nem létezik, hogy nincs ott... Igen. Azt sokan tudják. De megtalálni egy múzsát ott, ahol csak nemlét van... ahhoz kell a tudás. Most, mivel le nem zuhant, csak fénye elfordult, és várhatok megint néhány emberöltőt hogy észrevegyen a csillagkép, maradok a lámpásom fényében. A hullámokra bízom hajóm, és ha nagy vihar van. Ne várjatok a kikötőben. Nem leszek ott. Meguntam a harcot a víz, a köd ellen. már rég meguntam, csak találtam valamit ami megint kicsit reményt adott. Az  a valami el is vette. Jóban rosszban. Igen, ebből sajnos a csillagkép csak akkor fénylett, ha őt borította gonosz köd hogy megtaláljam. Mikor a hajós, "Az Ő hajósa" került bajba, hitet adott, hitegette, ígért... De elfordult, nem ragyogott, és hagyta hogy a sok erő amit a hajós tőle kapott eloszoljon a szélben. Maradt a néma csend, a kozmosz üvöltő harsonája. Hajóorrban a harang megkondul, kiáltás a ködben:
-Vérkapitány a fedélzeten.
Kicsit vártam a fedélközben míg odaért hozzám, kezet rázunk, kérdőn néz majd szólok:

-Nem, barátom most... Most csak teázunk és borozunk. 

Elmesélem neki, a legragyogóbb 2 és fél évet a Kisördögről. fejét csóválva hallgat és borozgat. Bármilyen gyáva nőt megöl. De ez nem gyáva volt, csak már nem ragyog. 

-Azt kérte a csillagkép: "Engedj el" Elengedtem. Nem keresem többé az égen. Nem fogok rumgőzben és hányásban üvölteni, hogy az utolsó fél év hazugság volt. Onnan, ahonnan az ember nem várja. Az iránytűjétől. Nem lehet már barátként tekinteni a hazug bálványra. Meg lehet próbálni, de nem fog menni. Bántani, nem fogom. Csak ha majd meglátnám a fényét, majd magam elé emelem a kezem, hogy ne bántsa a szemem. Hiszek és remélek, hogy nem esik bele a Ribancpók hálójába, hogy nem őrli meg a Vörös malom.. És hiszek benne, hogy ha bajban lesz vagy elesik az élet útján, akkor nem engem akar majd megkeresni a millió fényév távolságból. De remélem, eszébe jut majd a gondolat, hogy elvesztette egyetlen hajósát aki vele tájékozódott, tőle remélt, és feladta volna érte a múltját- jelenét- jövőjét, csak hogy ragyogni lássa még egyetlen pillanatra is. Az ígéret ami két fél közt elhangzik. Örök. A saját szavát, még egy démon sem szegheti meg. Az Eskü, mindig eskü marad. De ha csak az egyik fél fogja fel ezeknek a szavaknak a súlyát... Akkor a másik nem tehet semmit, csupán megpróbál kevesebbet szenvedni. Meditáltam. A gondolataimat rendeztem, hogy ne fájjon hiánya, hogy ne érezzek... Semmit. Sikerült. Őt elengedtem, bármekkorát repül vagy zuhan a jövőben. Kiszámíthatatlan a köd, de nem akarok akkor ott lenni, hogy lássam mi lett vele.
A Vérkapitánytól ismét búcsúztam, de azt mondta még visszatér "hamarost"...
Beraktam egy számot, meghallgattam, remélem egyszer hallani fogja és eszébe jutok, egy percre csendben marad, és meggyászolja az egyetlen démont aki meghalt volna érte.

https://www.youtube.com/watch?v=BS9L7zofHQo

U.I: Köszönöm azt a 2 és fél boldog évet hogy megmutatta, másképp is lehet élni. Köszönöm, hogy átvert, hogy hazudott és megmutatta, lehet másképp, de nem érdemes.

Mindennapok...

„Mindennapok. Emlékek. Megint csak gépelek. „Legyen a gépnek halleluja!” Mire emlékszel? Semmire. Minden azonnali. Úgy értem nincsen időkülönbség az emlékek és a jelen között. Tized vagy ezred- másodpercek, míg az agyad képet cserél a háttérben. Reaktív elme meg ilyenek. Nem használod az agyad egészét. Reggel takarítottál… Emlékszel hogyan fogtad a porszívó vagy felmosórongy nyelét, nem olyan mintha az előző másodpercbe történt volna? vagy az a dinnye 12 évesen, még most is érzed az ízét…. Nos, tehát az órák nem az időt mérik hanem magukat, lopott gondolat mi tagadás, de! Ha semmi nem méri az időt csak magukhoz képest, akkor megvan a trükk, hogy hogyan lehet vele csalni, az idő a negyedik dimenziója a térnek, akkor lépjél kettő sávot a képzeletbeli koordináta rendszerben. Fogja valaki vagy valami mérni? Nem, mert csak saját magát képes mérni az általad eltelt időt nem. Ha a barátoddal, vagy barátnőddel vagy és nem vagytok fasírtban. Akkor olyan mintha repülnének a percek. Míg suliban, melóban csak döcögnek a kattanások a másodpercmutatón… Ja bocs digitális… Peregnek a másodpercek. Nem, nem az órák repülnek, hanem az a világ- részlet amit az agyaddal mérsz. Mérd másképp. Ha nem nézel az órára, jobban telik. Fenéket. Azért telik jobban mert a belső idődet hanyagolod, ha azt nézed másképp, akkor telik jobban. A trükk? Gondolkozz el. Álmok. Ismerős ugye? Öt perces szundi alatt képes vagy végignézni egy 3 óra hosszas filmnek megfelelő álmot, vagy 8 óra alvás alatt egy 5 perces jelenetet. Másképp méri az agyad az időt, míg tudattalan állapotban vagy. Tudatosítsd.” egyéb… Nincs egyéb.
                Már-már azt hiszed, változnak a napok, de ha azonnal emlékezni akarsz megteszed…  és egy kis zenés számmisztika: Az egyik ember.

„Az egyik ember megeszi a másikat,
A másik ember láncfűrésszel simogat,
A harmadik csak simán a pénzed veszi el,
Negyediket kérdezem, de ő már nem felel,
Az ötödik a kisszobában befarcol,
A hatodik még dugna de te bealszol,
A hetedikről mindenki tudja hogy gonosz,
A nyolcadikkal elmenőben szanaszét pofoz,

Kevés az ember,
Sok az ember, szerű lény,
Sötétszobában épp csak dereng a lámpafény.

A kilencedik olyan mint egy koponya,
A tízedik az előzőnek rokona,
A tizeneggyes lábában bár benne van a gól,
De a kispadról tizenkettes lesre gyalogol,
A tizenhármas szerencsétlen alapból,
A tizennégyes sehonnani kalandor,
A tizenötödiknek kilóg a bele,
Tizenhat tonnát rakott meg ette a fene.

Kevés az ember,
Sok az ember szerű lény,
Sötétszobában épp csak dereng a lámpafény,
Az élet szép, csak te világ vagy beteg,
Megfertőzte valami az embereket,
SZOMORÚ DE FÉL, AZ AKI SZERET,
Zokog a bohóc, a macska kihányta az egeret…

A tizenhetes mélységesen alávaló,
A tizennyolcas hétköznapi szalontahó,
A tizenkilencesnek elment az esze,
A huszadik jön már és ez még csak az eleje,
A huszonegyes soha nem volt egészben,
A huszonkettest egyáltalán nem értem,
A huszonharmadiknak nem ér a neve,
Huszonnégy karáttal vicsorog rá a neje.

Kevés az ember,
Sok az ember, szerű lény,
Sötétszobában épp csak dereng a lámpafény,
Az élet szép, csak te világ vagy beteg,
Megfertőzte valami az embereket,
A bizalom nyakán, kígyó tekereg,
Zokog a bohóc, a macska kiköpte az egeret…

Jahj, szépen lassan lyukra fut az utolsó,
Jutalma egy baldachinos koporsó… „   (Quimby)

Lenne még két sor de nem folytatom, aki ismeri tudja miért. Aki nem ismeri hallgassa meg. Egy sort kiemeltem a csillagképemnek, hátha egyszer elolvassa. Én bízok benne. Akartam még mondani, hogy MINDENNAPOK. Nos, megeszik az ember lelkét. A fásultság csak egy lépés az állapotok között, ha nem küzdesz, nem jutsz sehova. De hova is jutnál? Előre? Hova? Batyus halott nincs. Sokat gondolkodtam, hogy régebben tagja voltam egy öngyilkos szervezetnek, és az volt a kedvtelt szórakozásom, hogy lebeszéltem őket… Ma már nem tenném meg. Ha eleged van. Dönts szabadon. Ne mások mondják meg, mikor kell befejezned. De ne feledd, ne riogass vele senkit, ne fenyegetőzz, tedd meg, hagyj egy búcsúlevelet és kész. Jah, ez is egy lopott gondolat. Valami filmben láttam, ott szabad volt. Mindegy, nem a szabadságról akarok írni, azt már megtettem. hanem… Arról, hogy Nincsenek kilátások, a világunk lassan bezárul. Fogynak a csodák, halnak a csodatevők. És mindenki elfelejti: A valóság az ami mögé eldugták a világot! Nyúl szindróma és társai. Nem akarok világot megváltani. Itt meg amúgy sem lehet, csak szeretném, ha néhány ember észrevenné, nem csak az létezik, amit lát. Nem minden olyan amilyennek látja. Reggel kelek, meló, szünetek, hazamenetel, és a kocsiból felnéztem az égre. Kevesen látták volna amit én. Fényszennyezés tükröződött egy alaktalan felhőn Rotterdam felett. Pontosítok, a felhő egy vigyorgó arc volt, és rengeteg démon és anygyal küzdött. megjegyzem élénk a fantáziám, de tudom mit láttam, és azt is hogy a démonok többen voltam. Pár perc múlva a felhő már csak sötétes koponya volt. Tudom mi történt. Véget ért az esti mise. Így a rotterdami éjjel… Éjszaka lett a javából. És még csodálkozunk, hogy a hollandok marják egymást hátulról? Nem, ebben a kis szobában is érezni az estéket. Hogy suttognak a fülembe, hogy: -Aludj… - ne törődj senkivel… -ráér az még… -nem éri meg… -nem vagy rá képes… -ne is gondolj a barátnődre… sorolhatnám de felesleges. megráztam magam. és igenis rávettem magam hogy ébren legyek, hogy felépítsem a pajzsaim, amik lassan bomlottak, hogy megírjam ezt a cikket, hogy éber legyen az agyam, hogy ne fásuljak, hogy ne legyek közönyös. A baj, ha már észreveszed, Hogy nem élsz…  Én még tudom, hogy Élek, és nem adom fel míg újra teljes erővel nem ragyog rám Csillagom fénye!

Kisiklott hajó

A kisiklott síneken futó hajó… Nincs olyan út, amin ne járt volna. Istennek hívják. Ha nem volna ki kéne találni. A harc örök. Jó és rossz küzdelme. Mi a fenéről beszélek???

Nos nem arról. Nem a kisiklásról, mert nem siklott ki semmi. Gondolat gondolatra. Pro és kontra meg Kalasnyikov és kalózok, mert kalózokkal minden izgalmasabb, mint tudjuk. Igen, néha szükségem lenne egy világítótoronyra, de nem itt és nem most. Nem voltam tévedésben a világ Holland tévedéseivel kapcsolatban. A drogfüggő fiatalok egy szer majd elszívják a gazdaságuk esőhivatalát. Nincsenek kényszerképzeteim a szabadságról. Tudom, hogy az csak egy szó. Éppen olyan szó, mint a Tea. Szeretem a teát, szóval nagyot kortyolok a meleg szabadságból. Tisztában vagyok minden hajó bajaival. Rohadnak a rosszul lezárt hordókban az ételek, megposhad a víz, tengeribetegség, nincs kórház a hajón stb… Nincsenek illúzióim. Félreérthető volt, meglehet. Édes élet bársonyos víz… Ismeritek az érzést ugye? Mikor álltok a parton, egy lépésnyire a csobbanás ölelő karjától, de nem szabad. Mert bármilyen jól is úszol a következő hullám nekicsap az alattad elterülő sziklafal zajának, vagy a hideg kékeszöld szenny leránt a mélybe miközben a szíved görcsbe szorul. Három halál egyszerre. Fulladásos infarktus, fagyással megspékelve, és még ott vannak a hullámok is. Nekem teszik a gondolat. Megforgatom a számban, ízlelgetem, majd nyelek egy nagyot és visszamegyek melózni. Mondtam, nincs téveszmém a szabadsággal kapcsolatban. Amúgy is saját hajóm fogja vagyok.
„Ó mennyi pompa van e vén világon” Igen szép hollnadus falvak. Ha egyet megnézel láttad mindet. Afrika változatosabb. Nem SZABAD szabadságról beszéltem, hanem másfajta szabadságról. Ha otthon meg akarsz venni egy különleges teát… akkor gyűjtögetsz. Itt meg ki mégy és megveszed még utolsó bevándorló segédmunkásként is. És a teával egy kicsit máris szabadabb vagy. Ez a szabadság szava. Meg akarod tenni??? Ugrasz, meghalsz. De megteheted. megerőszakolod a szomszéd kislányt? Bezárnak vagy meglincselnek, vagy megpaskolják a hátad… megteheted. Írsz mindenféle fél-művészi sort egy oldalra az internet bűzös oldalainak egyikére. Leírod, hogy „Jó lenne a szar”. Mi történik? Megváltoztatod valaki életét. De jó… Szabad vagy. Másnap az illető meghal. Szabadon. Te vetted el a szabadságát, azzal hogy leírtad: SZ.A.R. Ő, aki meghal. Az életre értette, míg te csak kimondtad azt a gondolatod, Hogy kéne egy banda. Szervezett Anarchista Rabszolgák néven. Tehát a szabadság továbbra is egy szó marad. Kár tekerni. A holland illúzió… Asszem mindent kimondtam. Lehet nem is léteznek. Csak a Mátrixba hiba csúszott és megtartott egy vírusos file-t.
 Betörnek a kalózok. És levest osztogatnak. Nem így van?
Kettő meg kettő szerintem 22. Ennyi egy másodperc. Kimondod hangosan 22. pont ennyi idő alatt csap a kakas a töltény kilövőszegére, és éri el a golyó az agyadat. Szabadon…
Félre a negatívumokkal. Levest osztanak a kalózok. Nem mérgezett, hanem finom tápláló hang és betűlevest. Hogy tudd. Nem vagy, sosem vagy egyedül bármerre hajózol, bármerre futsz zátonyra, mindig akad valaki, aki visszaránt vagy meglök a sziklán, csak hogy érezd a törődést. És nyílik az ajtó:
„Fura fekete bőrű lények jönnek be, kicsit pikkelyesnek tűnik. Kezük alatt vékony bőrlebenyek fityegnek a derekukon, talán légcsövek takarónyílásai. Fejük csirkeszerű, fekete csőrük felett betegsárga szemek. Tarajuk tüskés és mérgezett. Kezükben a kalózok maradványai. Ők is éhesek. Embereket esznek.”Nem, mégsem, csak a tesóm jött be a szobába. A szoba egyszerű. 2 ágy 2 öltözői vasszekrény, 3 műanyag szék, mint laptop-tartó és éjjeliszekrény. Ja meg a kanapé amin ülök hallgatom a zenét és közben írom e sorokat az ablakos, de szellőztethetetlen szobában. Nincsenek idegen lények csak fantáziáltam. Elgondolkodtam, hogy milyen lenne ha ők jönnének… Szép volt és biztonságos. Nyugalmat sugárzott a vesztett helyzet biztonsága. Biztonságost sugárzott, hogy nem nekem kell megtennem. Hogy Tudom, nem fogom megérni az öregkort. Láttam milyen lennék öregnek, és láttam magam meghalni, nem egyszer nem kétszer. Láttam a lehetőségeket, a statisztikát amit az emlékeimből kalkuláltam. És a félhold fényénél kutatom a hangot. A hangot ami azt mondja: „Gyere haza, várlak és nem tudok nélküled létezni.” Kerestem és halottam a hangját. Megláttam a ragyogó foltját és túl sok felhő vette körül, hogy érezzem fényének meleg áradatait. Hiányérzet. Egyre durvább. Nem honvágy. Nem hiányzik a szoba amelyben éltem eddig, nem hiányzik onnan most semmi. Nélkülük is élek. Pontosabban másolom az életet. Követem a folyamot, javítom a hajót, sikálom a fedélzetet, és nem érzem, hogy hívna tenger. Minek fusson ki hajóm a csillagkép ördögi árnyéka nélkül? A gonosz és szerető gondolatok amik hozzá kötnek. Más hajósok és tornyok segítenek, de édeskevés nélküle. „Kőszikla vagyok. Érzem, hogy kalapáccsal verik a hátam, hogy víz csókolgatja a lábam, és érzem, hogy nem érzek semmit.” Ennyi kell a pillanatnyi nyugalomhoz. Egy-két litánia, ráolvasás az ajtóra, magamra. Ennyi a titka a tűrésnek. Egy csepp csalás naponta. Kicsit az idővel, kicsit az érzelmekkel. Néhányan ismernek, de a mai napig meg tudom őket lepni a képességeimmel vagy a trükkjeim tárházával. Tudom mire vagyok képes, de soha nem fogom annyira használni hogy magasba szökkenjek. Mindig csak annyi amennyi kell hogy ne bukjak le, de túléljek amíg szükséges. Addig míg rám ragyog, érzem a fényét az útmutatását. Nem az útmutatása kell, hanem az érzés hogy bármerre megyek követ, lát engem és ha felnézek átragyog bármit. Erre is jó a csalás. Éjjel megyek megsimítom míg alszik, feljebb húzom rajta a takarót, megigazítom rajta a gyűrődést és a fülébe súgom: „Kitartás, megyek haza mindenem.” Megcsókolom, de reggel csak azt veszi észre, hogy száraz az ajka és kevesebb a nyál a szájába. Nem tudja hogy miattam nyekken meg az ablak, miattam zörren meg valami a másik szobában, kihagy a szél egy pillanatra.

 „És hangok jönnek-mennek, dalolnak a dobok, nyikorognak a céges zászló csatlakozói, búg valahol egy robbanómotor és a parton állok munkára készen, hogy mihamarabb otthon legyek és mihamarabb az ő vérével csillapíthassam a szomjam. A parton állok, fúj a szél, veri az eső az arcomat Nézem a messzeséget mint egy költő, majd ugrok… Csobbanás. Hideg. Görcsbe ránduló mellkas. Még néhány kapálózás mire hozzácsap a víz az Életet jelentő sziklához. Reccsenés. Valaki a parton segítségért kiállt. Kőszikla vagyok. És rajtam nyüzsgő vízcseppek foltozzák a hibákat. Tudom, Isten él. Vigyáz rám. Engedi használni a szarvaimat. Engedi, hogy kivillantsam a fogaim. Engedi, hogy szabad legyek. És mindezt bármikor megtehetem, ha már nem ragyog semmi. Addig… A fülemben szól a Doors - Five to one száma csak miatta! és… „

Jó, hó whíí hó! Ködhajósnak lenni jó!

Negatív árvíz

Miért, miért az ártatlanok bűnhődnek, miért a gyávák halnak bele félelmükbe? Miért van minden válasz után még több kérdés?...
Alig hitted, hogy ez is eljöhet még, hogy majom a ketrecben…
Néma rabok lázadnak a börtönlázadás ellen, hogy mentsék a maradék öt négyzetméteres szabadságukat… Zene az űrből, vagy zene az éterből… Három pont… Kosárra dobás, vagy befejezetlen gondolat, csak hogy összezavarjalak. A rádió halott. Nem igazán halott, mert szól minden reggel. Valami érthetetlen más nyelven. Így akár halott is lehetne. Szürke ködbe bújt, szürke öltönyös egerek. Egér. Egérke. A került szavak egyike. Rossz emlék és nincs semmi értelme. Legalábbis van annyi, mint a rádió zajának, amiből egy mukkot sem értek. Tehát halott. Mint a Vérkapitány asszonyai a kikötőkben. Halottak. Szeretkezés közben megfojtva telefonzsinórral, mint a tankcsapda számban. Pedig nem is volt orosz. Ott az a másik, kötélen lógva fejjel lefelé,hátsójában egy túlméretezett dologgal, olyan gránát- félével amiből egy szerkezet húzta ki a biztosítószeget mikor a hajó elindult. A harmadik, akinek a szíve szakadt szét, mikor végig kellett néznie a kapitányt egy másik nővel. Vagy többi, ötletesnél ötletesebb halálnemmel. Mennyi is? Nos pár havonta rám jön a számolhatnék, hátha… Hátha egyszer pontosabb értéket vagy kevesebbet kapok. Közben persze jönnek a nevek: Viki; Linda; Rita; Judit; Anita; Lilla;Niki; Erzsébet; másik Judit; Fanny; Zsuzsa (abból is kettő); Tímea, Bogi; Zsófi; Szilvia, Stb… Minek írjam tovább? Kit érdekel? Egy időben A Csillagkép, megpróbált faggatni, de szerencsére leszokott róla. Az a Vérkapitány élete volt. Valóban? Egy halott kapitány, aki sosem hal meg? Köddel jön, köddel megy. Hajóján, azon a halálosan szép, egyszerű, csapdákkal és fúrmányokkal teli hajó egyetlen fegyverrel. A Vérkapitánnyal. Legénység? Van, de nem tudják hogy azok. Tudod, a holt lelkek nem gondolkodnak el ilyeneken. Mesélt nekem róluk. Többet is a kelleténél. Túl sokat tudok a dolgairól és mikor elgondolkodok… Legszívesebben menekülnék, hogy a hajója ne találjon meg. Se engem se téged.
Miért vagy még itt? Miért olvasod e sorokat? Nem tanították meg neked, hogy ami nem teszik azt ne olvasd el? Vagy talán tetszik? Nekem nem. Sosem tetszik ha hallom az Ő történeteit. A gondolatait. Pontosabban, élvezem és ezért néha felfordul miatta a gyomrom. Neked nem? Mert nem ismered a halál szagát. Az émelyítően édes mégis kesernyés rothadó szagot. Ismered? Nem baj. Biztos oka van. Biztosan oka van e szavaknak, hogy fut rajta a szemed, hogy várod a végén a csattanót… Nincs. Nincs jó válasz, ami ne vetne fel kérdéseket. Nincs nagy csattanó… Néztél már jobbra? Mármint most. Látod a rád szegezett fegyvert? Nem? Szerencsés vagy. Én mindig látom. Jobb és bal oldalt is. Tudom hogy vehetném el, mely mozdulattal fordítsam a használója ellen. Mégis hagyom, hogy fejem felett lebegjen a hóhérpallos, mert élvezem az árnyékot. Te hogy érzed? Izgalmas a nyugalom? Nem. Az csak kellemes. De csak akkor élsz, ha feszíted a húrokat. Randi a világ legveszedelmesebb kapitányával? Itt? Hiszem, hogy nem, csak zavar a tudata annak, mit szeretne, merre jár. Úton van. Mindig a legveszélyesebb zátonyoknál, legszűkebb csatornákon, és másodpercekre a haláltól. A lebukástól. Akasztás? De jó is volna, ha kalózként kötnék fel… Sajnos… Sajnos más sorsa van. Életben maradni és elveszteni a szeretteit. Honnan tudom? Elmondta. A negatív áradattal jött, és vitt mindent a hajómról. Megint tölthetem fel készleteim. Pedig még ki sem mozdultam a hollandiai kikötőből… Reggel reményt merítettem a Csillagképem fényes hangjaiból. Földön túli szonettek… Égi hangok… Éteri fény, mely megvilágítja a vitorlám hibáit. Remélem, ha hazamegyek, nem a Holland köd fog rejteni, hanem a saját hajómé. A Ködhajó várja, hogy megjavuljon és hazatérjen. Addig asszem még lesz randim más hajósokkal. Sajnos…

Idegen vizeken

Avagy képzelt beszélgetés a holland hajóssal és válasz a „minden élet helyes” gondolatra.

Messzi táj. Repülve, evezve, fújva, csobbanva, csörögnek a szerszámok… Ismét zene szól a fülembe, szép ismert dallamok. Napra nap hétre hét, de mennyi is? Nem tudni, sosem tudni, mindenki változtatni akar a sorsán. Minden élet helyes, igen, de kérdezd meg, kérdezd meg bátran az idegen vizek hajósait jól csinálják-e?
Sosincs könnyű válasz. Egy hete a hollandiai partok fogja vagyok, kikötöttem mert foltozni kell a ködvitorlákat. Nagyon csorgott rajtuk a keserű pénzhiányos imádság. Már-már hallani véltem néha, hogy a szövet szálai szakadnak a kimondatlan bajok szelétől.
A kikötő selymes, bársonyos a víz és édes az élet, csak éppen távol mindentől napi 10-13 óra melóval. Távolság… Üveggolyó, semmi több. Másfél óra nagyvárostól nagyvárosig, meg némi csónakázás egy négykerekűvel, mármint kettővel. Egyik ország, másik ország. Amúgy egy kutya mind. Élni, dolgozni, tanulni, szenvedni… Hoppá, mégse... A holland vizeken a minap összefújt a szél egy olyan igazi, pipás-szakállas kapitánnyal. Kellemes cseresznyés illat áradt a kis füstölőjéből és kellemes nyugtató hangja melegséggel ejtett ki minden angol szót. Jah igen, hiába vannak egy nyelven a gondolataink, kimondani más, nem tudok hollandul, de legalább angolul tanultam valamikor. Most nem volt elég. Muszáj voltam a mondanivaló maradékát kiszedni a gondolataiból. Nem mint ha könnyű lett volna. Illedelmesség, bájcsevej, majd velős eszmecsere. Így megy ez. Nyugalom, mi baja is lenne, míg mi magyarok otthon sokszor vetjük ki a foltozott hálóinkat, hogy akadjon bele némi hal, addig ők kivetik az új hálókat és majdhogynem húzzák is vissza mert sok a hal, amiért jobban is fizetnek mint a mi hazánkban a kevésért. Nők, nem szépek a hollandiai lányok, pontosabban szépek, de nem a Ködhajós szemének. Az égen még mindig a szerelme ragyog, a Kisördög-csillagkép. Innen is látni. Másról beszéltünk. Hajókról, vizekről és bajokról. Az utóbbiról vajmi keveset, mert nekik, más bajaik vannak. Hajók, hatalmas folyami és tengeri szörnyek, ezernyi csáppal és uszonnyal, hatalmas mindent befogadó gyomorral. A vízi szörnyek nagy részén ott virított egy kis élősködő, olyan négykerekű olajtemető, ami a szárazföld bevetett beton-aszfalt rétegén érzi ragadozónak magát. Miért? Mert ha a vízi szörny megpihen, akkor az élősködő legurul és bejárható vele a környék étel, ital, drog és nőlelőhelyei. A beszélgetés mindemellett nem volt túl sikeres. Az átmeneti szállásom, míg javítjuk a hajót, lengyeltúltengésben szenved. Három lengyel pár, és én a tesómmal magyarok. Az angol nyelv és a régi bevált kereskedőnyelv itt is hasznos lett. Pontosabban, amit nem tudtunk kimondani azt kézzel-lábbal mutogattuk. Mutogatjuk, ha szóba elegyedünk, ami persze nem túl gyakori. Két idegen világ szülöttei egy harmadikban.  Eső, az van rengeteg, mint ahogy szél meg köd is, így az időjárást nem méltatjuk szóra. Nők? Itt? Nekik van, nekünk otthon, bár halottunk egy lengyel lányról aki jól néz ki és húsz euróért szépen játszik egy fúvós hangszeren, megszívva azt. Nem nálunk lakik és nem is kéne. Azt mondták, azért mert még nem vagyok kint elég ideje. Tény. A Vérkapitány már keresné az alkalmat a kiruccanásra, de az nem én vagyok. Mit is mondott a hajós? Jah… SEMMIT. Olyan Lestatos semmit. A punkok itt nem találnák a helyüket. A rockereknek nincs miért lázadni. Szabadon áradnak a gondolatok a vizeken, és ha valaki akar valamit, hát nem kell érte túl sokat harcolnia. Az édesség és a fű hazája. No meg a vizeké és a vízhez kötött árnyéklényeké. Bemész egy boltba, 12 óra meló után, koszosan büdösen, senki nem méltat arra hogy megvetően nézzen rád, nem szégyellik a munkát és a munkást. Az ipar virágzik, és virágok iparzanak. Vagy ilyesmi. Az itteni nyelv köpködős-krahácsolós és idegen. Az utcán nem kell késsel mászkálni, a rendőrség ürességet sugall, mégis ha baj van két percen belül ott a szolgálat. Tegnap kinéztem a hátsókertbe, egy kertet láttam, ma reggel már egy szép megérett narancssárga földtúrószörny pihegett rajta. Gondolom teleportált. Minden élet helyes? Nézd meg a” Harcosok klubja” filmet, nem itt írták, nem a mi hazánkban, lehet nem is írta meg senki csak kiköpte a köd mint ezeket a szétszórt gondolatokat. Vagy kiköpte a köd a Lestat gondolatait, mert nem volt helye a világban, míg egy érdemtelen és alkalmatlan ember el nem kapta és szavakba nem öntötte. Valahol most is gondolkodok, de másról. Hogy mit zümmöghetnek a szomszéd helységben a lenyel bogarak, hogy mikor jutok a csillagképem fedezékébe, hogy megérn- e kikötni foltos vitorlával egy vértengeren, hogy hogyan kéne meghalni, hogy kivel kéne élni, el lehet e lopni valaki halálát és hogy gondolkodok-e egyáltalán. Gondolatok… Köd… Idegen vizek…
Mond barátom. Te, hogy érzed?
-Jó helyre születtél, vagy csak szeretnél hinni benne, hogy így is helyes az élet?