A rejtélyes kőbánya és az erdei
kis tábor:
Legutóbbi
leszületésem után 5-6 évvel, anyámmal, keresztanyámmal meg a szűkebb családdal,
testvérek, apaszerű valami, unokatesó utaztunk. Sajnos nem tudom, csak ködös
emlékek vannak egy kis erdei tisztásról valahol a Tisza-tó és Miskolc között,
ahol végül csak kevesebb, mint egy óra hosszát töltöttünk el, mégis beivódott.
Ebben az életemben először láttam tündéreket és koboldokat. Alig akartam tovább
utazni velük, és hiába alkonyodott én még maradni akartam, a nagyok meg nem
értették. Hiszen, akkor még féltem mindentől, ami mozog, zümmög vagy
csúszik-mászik. Talán ugyanabban az évben ugyanazon az útvonalon megálltunk egy
elhagyott kőbánya, vagy omlott sziklafalnál. Imádtam. A kövek súgtak felém.
Csak álltam és bámultam az erezetüket, a kristályos vonalakat, lehajoltam
felvettem egy darabot, amiben az egész hegy rajzolata benne volt. Közöltem,
hogy ez az enyém és jön velem. Anyám köpni- nyelni nem tudott hiszen nagyobb
darab volt mint az ő ökle. Keresztanyám mentette meg a pillanatot, azt mondta:
- Akkor hozhatod, ha te cipeled.
Még megvan. Az évek folyamán szépen Lélekkővé tettem. Most már tényleg az ÉN kövem.
„A világ valóban csupa
veszedelem, és sok a sötét hely; de sok minden akad, ami szép, s bár a szépség
ma mindenütt szomorúsággal keveredik, attól a szép még csak szebb lesz.”
(Gyűrűk ura)
(Gyűrűk ura)
Miskolc.
Testvérek. Kirándulás. Visznek. A hegyekbe fel. Nyár. Tél. Tavasz. Ősz. Erdő.
Mindig erdő. Kisvonat. Hideg. Forralt bor. Forró tea. Szalonnasütés. Szúnyogok.
Poloskák. És az Az Erdő! De ez már egy másik történet….
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése