Egy újabb cikk... Egy újabb látomás az életből merítve és elétek tárva. Talán hosszabb lett mint terveztem, de hiába, Clio nem halt meg csak feledték, néha ő még bele-belesúg a fülekbe, de hát, ezek is csak hangok a ködből....
A műért köszönetet szeretnék mondani már előre: egy ismeretlen rádióadónak, Egy barátomnak (V-nek) és Clionak aki segített a barátom történetét historizálni...
Szóval a minap hazafelé a buszon (igen szoktam olyanon is utazni) rádiót hallgattam a telefonomról, de mivel nem volt semmi értelmes így folyton a kereső gombot nyomogattam... És találtam. Valami furcsát. Valamit ami nem megszokott egy rádióadóban. Statikus zajokba vesző cimbalom -hangok néha egy egy dobütéssel, két késpenge vagy fémlemez súrlódása, MONDATOK, elmosódott vallási ének ez éterbe vesző kislányos hangokkal, mintha gitározna valaki, és közben a gondolatok kimondása, amolyan görög, drámai stílusban. Mint amikor az istenek beszélnek a panteonról. „- Szarból és mészből egy arc valahol megszületik... (hangok, statikus zörejeken átszűrődő.... csikorgás) - Órákon át ugyanazt a zenét hallgatom, ebben a felfokozott izgalmi állapotban, mert ez egy izgalmi állapot, és ilyenkor vagyok a legboldogabb, és ez az egész annyira, Dekadens! (ismét szünet maradt csak, a gondolat vége, jött a zene. Mintha a Queen egyik éneke szólna valami távoli gladiátorviadalon keresztül, még a tömeget is hallani véltem) – Hangok, földön fűben, mindig csak hangok, aki magányos az hallja igazán. Hisz a halál és a szerelem egy beteljesülésen van...”
Érdekes, gondoltam, ha köd hát köd, elnyelte kiköpte. Most én köptem elétek, betűkből a monitorotokra. Remélem érdemes....
És ez késztetett rá, hogy a barátom történetét elétek tárjam, másképp mint ahogy történt, hiszen nincs értelme realizálni ebben a valóságban. Egy másik valóságba kell megírni a dolgokat, hogy a mai gondolatoktól eltérjen, hogy más legyen, és befogadható... Hisz kit izgatna fel egy spicces cimbora borgőzös története.... Engem nem, de érdemes volt meghallgatni és átültetni egy másik világba... A VÉRKAPITÁNY világába...
És ez késztetett rá, hogy a barátom történetét elétek tárjam, másképp mint ahogy történt, hiszen nincs értelme realizálni ebben a valóságban. Egy másik valóságba kell megírni a dolgokat, hogy a mai gondolatoktól eltérjen, hogy más legyen, és befogadható... Hisz kit izgatna fel egy spicces cimbora borgőzös története.... Engem nem, de érdemes volt meghallgatni és átültetni egy másik világba... A VÉRKAPITÁNY világába...
-Kora reggel volt. A kabinjában ébredt. A 16 éves lány fehér, meztelen teste ott lógott a kabin tetején átfutó tatgerenda oldalába szögelve, alatta a kupa. A kupa ami most csak félig volt vérrel, a méregtől meg nem alvadó iható, de sótlanná váló vérrel.
-Megint hibázott a hajóorvos.
A lányban ott volt a cső, a hüvelyétől egészen a szívéig. Ez volt az elmélet, de túl hamar meghalt mert alig jött vér. Vagy mellészúrt az a kontár... Mellészúrt. Mint már azt ő maga a Vérkapitány is elkövette jó párszor, mint legutóbb, abban a kis halászfaluban.
Kikötöttek, hogy feltöltsék a készleteket, és a lédertanyán ami akkor a fogadó szerepét is betöltötte, megismerte Őt... A kis szende csapos lányt. Tetszettek egymásnak. Jó hajóshoz illően neki is volt minden kikötőben egy felesége vagy ágyasa, de ez a lány más volt. Más volt a szemében, más volt a kisugárzása.
A Vérkapitány 3 évig járt hozzá, nem csak hozzá, de ezt a falut mindig útba ejtette. És vesztett. Azt hitte övé a főnyeremény. 3 év. És mindig megtalálta ott a lédertanyán. Szinte minden alkalommal olyan szűz volt mint legelőször. Elmondta, hogy lett egy vőlegénye, de a kapitányért hajlandó elutazni, A kapitánnyal, az Ő kapitányával a világ végére is elhajózna....
Vérkapitánynak nem kellett több. Megölette a többi nőt, asszonyt és lányt, akik nem tudták miért halnak meg. De a Vérkapitány szerelmes volt. Nem állíthatta meg senki. Várt. Viharról viharra, szélcsendről szélcsendre, mindig csak azt leste melyik szél viszi vissza a lány halászfalujába. Mikor visszaért, hatalmasat szeretkeztek.
-Jöjj velem. Csak te létezel, te tettél létezővé, senkim nincs már rajtad kívül.
De a válasz más volt....Az a lány aki hagyta, hogy megkorbácsolja, aki szerette ha forró viasszal csöpögteti vagy mártja a bőrét, aki elfogadta... Most csak annyit mondott...
- FÉLEK.
A világ megborult. Fejére állt. Ne volt érthető semmi, se a szelek, se a hullámok ringatása, nem volt semmi ami megnyugtatta volna... Csak Ő...
De Ő, a saját félelmeit választotta, A félelmet, hogy később mikor egy hajón lesznek, nem tudja majd úgy szeretni A kapitányt, Az Ő Kapitányát, mint amikor megismerte, még ha oly véres és izgató is... A vőlegényével maradt mert az biztonságosabb mint a szeszélyes tenger. Hibázott.
-Megint hibázott a hajóorvos.
A lányban ott volt a cső, a hüvelyétől egészen a szívéig. Ez volt az elmélet, de túl hamar meghalt mert alig jött vér. Vagy mellészúrt az a kontár... Mellészúrt. Mint már azt ő maga a Vérkapitány is elkövette jó párszor, mint legutóbb, abban a kis halászfaluban.
Kikötöttek, hogy feltöltsék a készleteket, és a lédertanyán ami akkor a fogadó szerepét is betöltötte, megismerte Őt... A kis szende csapos lányt. Tetszettek egymásnak. Jó hajóshoz illően neki is volt minden kikötőben egy felesége vagy ágyasa, de ez a lány más volt. Más volt a szemében, más volt a kisugárzása.
A Vérkapitány 3 évig járt hozzá, nem csak hozzá, de ezt a falut mindig útba ejtette. És vesztett. Azt hitte övé a főnyeremény. 3 év. És mindig megtalálta ott a lédertanyán. Szinte minden alkalommal olyan szűz volt mint legelőször. Elmondta, hogy lett egy vőlegénye, de a kapitányért hajlandó elutazni, A kapitánnyal, az Ő kapitányával a világ végére is elhajózna....
Vérkapitánynak nem kellett több. Megölette a többi nőt, asszonyt és lányt, akik nem tudták miért halnak meg. De a Vérkapitány szerelmes volt. Nem állíthatta meg senki. Várt. Viharról viharra, szélcsendről szélcsendre, mindig csak azt leste melyik szél viszi vissza a lány halászfalujába. Mikor visszaért, hatalmasat szeretkeztek.
-Jöjj velem. Csak te létezel, te tettél létezővé, senkim nincs már rajtad kívül.
De a válasz más volt....Az a lány aki hagyta, hogy megkorbácsolja, aki szerette ha forró viasszal csöpögteti vagy mártja a bőrét, aki elfogadta... Most csak annyit mondott...
- FÉLEK.
A világ megborult. Fejére állt. Ne volt érthető semmi, se a szelek, se a hullámok ringatása, nem volt semmi ami megnyugtatta volna... Csak Ő...
De Ő, a saját félelmeit választotta, A félelmet, hogy később mikor egy hajón lesznek, nem tudja majd úgy szeretni A kapitányt, Az Ő Kapitányát, mint amikor megismerte, még ha oly véres és izgató is... A vőlegényével maradt mert az biztonságosabb mint a szeszélyes tenger. Hibázott.
A Vérkapitány jött. Még háromszor. Utána soha. Mikor először jött, még kért, könyörgött, hízelgett és dühöngött. A válasz. A kikötőőrség, és a katonai flotta hívása volt. Másodszor, már nem várta meg a flottát... A hajó elég gyors volt, és a maradék pénzből vett rum meg gyolcs is elegendőnek bizonyult.
Ötven matróz egy óra hossza alatt felgyújtott mindent, a házakat, istállókat, kerteket, boltokat halárusokat, majd a kikötő stégjeit.... Mire a katonák megérkeztek hajnalra, már csak a fekete korom, a füst, az égett emberi és állati hús büdös keserédes illata fogadta őket a romok közt. Nem volt hova kikötni. Csónakokkal mentek be élők után kutatni, és üres kézzel jöttek vissza. Nem volt értelme semminek. Már csak a csizmáikról kellett lemosni a kormot és a hamut.
Fél év. Ennyi kellett a kapitánynak is hogy magában is felégesse mindazt amit ott felégetett. Visszament és letett egy táblát a lédertanya kiégett ajtajának helyére:
„ Legyen feledés és halál a jussa minden nőnek, ki a szabadságot és a kalandot eldobja! ” (Vérkapitány)
Újra a tengerre szált. Ha kiköt valahol. Szerez egy lányt, aki nem elég merész, aki nem hajlandó vállalni a kalandot, (kivételek mindig vannak, ők a találkozás után boldogabban élnek mint a fehérnépek egy udvari bálon fűző nélkül) de aki Fél azt leitatja vagy leüti, és másnap reggel megissza az életadó nedűt, a lány teste a tengeré.. Ma reggel is így lesz... Beledugta a lábát a tengerészcsizmába, felvette a kalapját, és kiment hogy a tengeri nap ezernyi csillámló sugara köszöntse fentről- lentről...
Ötven matróz egy óra hossza alatt felgyújtott mindent, a házakat, istállókat, kerteket, boltokat halárusokat, majd a kikötő stégjeit.... Mire a katonák megérkeztek hajnalra, már csak a fekete korom, a füst, az égett emberi és állati hús büdös keserédes illata fogadta őket a romok közt. Nem volt hova kikötni. Csónakokkal mentek be élők után kutatni, és üres kézzel jöttek vissza. Nem volt értelme semminek. Már csak a csizmáikról kellett lemosni a kormot és a hamut.
Fél év. Ennyi kellett a kapitánynak is hogy magában is felégesse mindazt amit ott felégetett. Visszament és letett egy táblát a lédertanya kiégett ajtajának helyére:
„ Legyen feledés és halál a jussa minden nőnek, ki a szabadságot és a kalandot eldobja! ” (Vérkapitány)
Újra a tengerre szált. Ha kiköt valahol. Szerez egy lányt, aki nem elég merész, aki nem hajlandó vállalni a kalandot, (kivételek mindig vannak, ők a találkozás után boldogabban élnek mint a fehérnépek egy udvari bálon fűző nélkül) de aki Fél azt leitatja vagy leüti, és másnap reggel megissza az életadó nedűt, a lány teste a tengeré.. Ma reggel is így lesz... Beledugta a lábát a tengerészcsizmába, felvette a kalapját, és kiment hogy a tengeri nap ezernyi csillámló sugara köszöntse fentről- lentről...
De más köszöntötte... A KÖD. És egy hajó az övéhez csáklyázva.
A másik hajó kapitánya már baráti mosollyal várta a fedélzeten, egy asztalnál, amin 2 kupa és egy üveg bor várta a fogyasztást...
- Jöjj Vérkapitány, köszöntsük e nedves hajnalt. és mesélj mi szorítja a mellkasod, rajtam segített a Köd, hátha neked is tartogat valamit....
A másik hajó kapitánya már baráti mosollyal várta a fedélzeten, egy asztalnál, amin 2 kupa és egy üveg bor várta a fogyasztást...
- Jöjj Vérkapitány, köszöntsük e nedves hajnalt. és mesélj mi szorítja a mellkasod, rajtam segített a Köd, hátha neked is tartogat valamit....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése