Utazások 1.

„Indul a küszöbről az Út:
ha nem vigyázok, elszelel;
Felkötöm én is a sarút,
gyerünk utána, menni kell,

utak találkozása vár,
futok, a lábam bizsereg -
csak ott lehetnék végre már!
Aztán hová? Ki mondja meg?”
A gyűrű szövetsége, 1. könyv, 3. fejezet, 112. oldal


Régóta írnom kéne néhány utazásomról. Hmm. Nosztalgia a javából!
Megpróbálok sorban haladni, de úgy sem fog sikerülni….

Az otthonomról már meséltem. Az ottlétem alatt az első utazásaim csupán köztes síkokra szóltak, csak utána a Földre. Nem voltak barátaim kikkel utazhattam volna. Egyedül kellett mennem és túlélnem. Voltak kiépített kapuk, még csak meg sem kellett őket keresni, szinte bárki használhatta, aki vagy ami engedélyt kapott. Vagy a leleményesnél is leleményesebb volt, és kijátszotta az Őröket. Mindig volt engedélyem. Amolyan árnyékvilágbéli útlevél. A soktagú nevemből elég volt egyet kiejtenem, hogy engedjenek utamra. Jó dolog a hatalom csúcsához közel lenni. Ha a közvetlen ismerőseid közül az egyik legszebb is valami ilyesmi:

 

Akkor jó érzés köztes síkokon kockáztatni az életed, némi ismerősgyűjtésért. Persze, ismerkedni nehéz… ugye Róka? Még fiatal voltam. Lettek olyan ismerőseim, akik többet ártottak, mint használtak, de ez a mai napig így van, szinte mindenkivel. Volt, hogy az a „kedves” öreg csónakos vitt vissza az otthonomba. Ilyenkor alaposan ki kellett fizetnem a révész bérét. Nem arannyal. Lelkekkel. Örültem, ha örömnek lehet nevezni, hogy nem maradtam ott rabként valhol a kárhozottak között.

És persze lett néhány majdnem örök barátom is.

Néhány, nem sok. Talán, ha kéttucatnyian vannak, sokat mondok, de vannak csatlósaik illetve a vendégbaráti jog. Ami nem elhanyagolandó, ha évezredeket veszünk figyelembe. A „Jótét” lélek bárhol megszáll. Főleg mióta elkerültem otthonról. Egy kicsi az édengarázsban, egy kicsi itt-ott a leszületés előtt. 

 

(Talán valakinek ismerős lehet ez az arc is, pedig „csak” valami játékhoz készült grafika… Közös ismerős egy grafikussal. Király.)